𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Harmincegyedik Fejezet

Nem bírom a horrorfilmeket. Sem a horror műfajába tartozó könyveket. Úgy kompletten a horrort. Sose szerettem, ha valami, vagy valaki megrémiszt. A mai napig emlékszem, mikor megnéztem életem első horror filmjét, miben Szamara csuron vizesen kimászott az útból, hogy öljön. Egy hónappal később is még mindig nehezen aludtam el esténként a félelemnek köszönhetően. A tévét bekapcsolni sem mertem és ezzel egy időben sötétben elaludni gyakorlatilag lehetetlenségnek véltem. Éjszakai lámpák mellett pedig sose tudtam elaludni, így ki-be kapcsolgattam a tévét nagyjából tíz percenként, mg nem olyannyira nem bírtam nyitva tartani a szeme, hogy végül minden alkalommal elaludtam. Bár nem titkolom, ez idő alatt eléggé felborult az alvási rendszerem és inkább voltam éjjeli bagoly, mint hogy átaludjam az egész éjszakát.

Mégis milyen ironikus, hogy a kedvenc napom az évben a Halloween.

Beöltözni világéletemben szerettem. Olyankor úgy érzem, hogy nem kell magamat adnom. Végre lehetek akárki, aki csak szeretnék. Kisebbként a barátaim a csoki gyűjtésért voltak inkább odáig, de nálam inkább a kinézet volt a fontosabb. Az öltözés mellett szerettem a jellemre is menni. Általában próbáltam mindig olyan jelmezt választani, akinek a jellemét is át tudom venni.

Mégis idén valahogy a halott menyasszony hosszú fehér, szakad esküvői ruhájának cipzárját húzza fel hátamon Lizzie, a tükör előtt állva. Kezeim kissé kékre vannak festve, akár orcám. Ahogy ráharapok koncentrálásomban alsó ajkamra, megérzem epres ízét halvány lila rúzsomnak. Figyelem, ahogy Lizzie megigazgatja halvány szürke ruhámat, majd elhajol előlem és megnézi a munkáját.

- Bújj bele a cipődbe! - mutat a fehér, kopogós cipőmre, miben valójában járni alig tudok, de a jelmez kedvéért megteszem a tőlem telhetőt. A tükör előtt állva, magamat nézve, végig simítok ruhámon, mi helyenként ki van szakadva. Azon pontokon bőrömre csontváz részletek lettek festve, mintha tényleg egy élőhalott volnék. Arcom sápadt, mégis olyan, akár egy hercegnőé. Egyedül a hajam áll még összevissza, mi lakótársamnak is feltűnik és eltűnik a mögöttem levő ajtó mögött. Mikor ismét kinyílik, a lány, kezében egy kék parókával lép ki. Igazgatja, majd elém lép és fej helyezi fejem tetejére. Ekkor látom meg a rózsaszín tincseket is benne, mi valahogy mosolygásra késztet. Megigazgatom, mire Elizabeth egy lépést hátra tesz, hogy ismét végig mérhesse kreálmányát.

- Azt hiszem, most már jó - állapítja meg mosollyal arcán.

- Örömmel hallom, de rajtad még mindig nincs jelmez - nézek végig rajta, mire ő is ezt teszi. Felnevet és bemegy a szobámba.

- Átöltözöm és majd jelentkezem! - kiabálja ki szobám falain belülről. Vigyorogva vállat vonok és kiugrok fehér cipőkémből és besietek a nappaliba a telefonomért. Azonban, amint megnézném, hogy jött-e rá bármiféle üzenet, az ajtó zárjánál matatást hallok és kulcscsomó zörgését. Visszateszem az asztalra mobilomat és a nappali küszöbére állok, mikor nyílik a bejárati ajtó és bátyám lép be rajta lehajtott fejjel. Egyik kezében telefonját tartja füléhez, míg másikban egy zacskóval egyensúlyozik, hogy betudja zárni az ajtót. Felpillant, meglát és elakad a szava.

- Bocs, most le kell tennem - mondja a telefonba, majd meg is teszi, mit mond és zsebébe süllyeszti mobilját. Leteszi az ajtó mellé bevásárló szatyorját, majd neki dől az ajtónak. - Nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön az esküvőd ideje - mondja nevetve és homlokát fogva. Elmosolyodom és hozzá sietek. Nem ölelem át, lejönne kezeimről a kék festék, de segítek neki behurcolni a konyhába a holmikat. Feltűri kezén fekete pulcsijának ujját és utánam siet.

- Mit vettél te, hogy ennyire nehéz? - kérdezem a zacskóra utalva, mit egy kisebb erőfeszítés után felteszek az asztal tetejére.

- Gondoltam hatalmas lesz a lagzi - von vállat és mellém lépve, elkezd kipakolni a szatyorból, majd bepakol a hűtőbe. - És Lizzie? Már jelmezbe bújt? - kérdi fel se nézve a szatyorról.