𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Negyvenedik Fejezet

- Még mennyi idő? - kérdezem már hátul ülve. Út közben felvettük az ingatlanos nőt, kivel helyet cseréltem, hogy kényelmesebb helye legyen.

- Pár perc és a városba érünk, csak még hátra van egy elég veszélyes környezet - húzza kicsit összébb kabátját a nő. Bemutatkozott, de őszintén szólva, nem jegyeztem meg a nevét, tekintve, hogy ő sem az enyémet.

- Milyen környezet? - kérdez rá Austin, látva, hogy engem annyira nem zaklatott fel ez a része a mondandójának.

- Ide általában nem szoktak beköltözni, mivel nem szép a hely és szegényebb családok élnek itt - magyarázza és ahogy kimondja az utolsó szót, megértjük bátyámmal miről beszélt. Bekanyarodva egy rögös útra, két oldalt minden felé egy emeletes családi házak vannak, de csoda, hogy még nem rombolták le őket, új házak építése céljából. Kóbor kutyák szaladgálnak egyik házról a másikra, a járdák töredezettek, a repedéseken keresztül talált magának utat az élet.

Aztán meglátok egy eladó házat.

- Állj meg! - parancsolok bátyámra, elég hangosan ahhoz, hogy azon nyomban behúzza a kézi féket. Kivágom az ajtót és magabiztos léptekkel sietek a házhoz. Hallom, ahogy mögöttem becsapódik másik két ajtó is, majd utánam rohannak. - Ez még eladó? - nézek a nőre, ki egy lakást készült eladni nekem.

- Nem tudom, ez nem az én részem - mondja. - Sőt, igazából nem is tudom, hogy ez a rész kapcsolódik-e bárkihez is - gondolkodik hangosan. Elszomorodom, ahogy visszanézek a már-már romokban levő házra, mi mégis valamiért megfogott. Annyi ötletet látok benne, mint talán egy házba sem ezen az utcán.

- Maga szerint mennyire kerülhet? - kérdem halkan, előre félve bátyám reakciójától.

- Te megakarod venni ezt a roncshalmazt? - akad ki. Én megmondtam. - Értem, hogy olcsón akarsz házat venni, de ennél jobbat érdemelsz - közli. Imádom, mikor próbál úgy viselkedni, mint egy renden bátyó, ennyi kihagyott év után.

- Ez a ház nem roncshalmaz! - szól mögüle egy ismeretlen férfihang. A szomszédos ház előtti járdán áll egy vöröses-barnás hajú férfi, kinek karjai mellkasa előtt kereszteződnek tekintélyt parancsolva magának. Kihúzza magát, hogy ne nézzék le, még akkor se, hogyha ezen a környéken lakik. Bő farmernadrágja alja szakadtas, cipője sokat hordott és még ilyen hidegben is csupán csak egy pulcsit visel. - Pontosan ugyanúgy néz ki, mint a többi ház erre felé! És ha ezt a házat annak nevezed, akkor az enyémet is! - érvel, teljesen jogosan. Úgy hiszem ő a szomszéd ház tulajdonosa.

- Nem akartam megbántani magát, de lássa be, hogy nincs a legjobb állapotban a ház - érvel maga mellett bátyám.

- És valamiért a hölgy, mégis ide akar költözni - biccent bátyám mögé, azaz rám a férfi. Austin rám emeli tekintetét, s reménykedik, hogy ellenkezem a férfivel, de nekem tényleg megtetszett ez a ház, bárhogy is néz ki. Hiszek annyira magamban, hogy rendbe tudom annyira hozni, hogy lakhatóvá váljon.

Bátyám sóhajt és tettetett sértődöttséggel elfordul tőlem egyenesen a nőre, ki úgy néz ki még sem ad el ma nekem lakást. Én pedig boldogan a férfihez szökdécselek, mielőtt visszamehetne a házába.

- Elnézést! - szólok utána. Az idegen megfordul és minden figyelmét nekem szánja. Szemei szürkék, mikben van csöppnyi kék is, így vöröses hajával tökéletesíti az összképet. - Nem tudja, hogyan vehetném meg a házat? - nézek egy pillanatra hátra az említett épületre, majd vissza a férfire.

- Biztos maga ebben? - kérdi mosolyogva. - Az előbb csak a saját magam védelmére álltam egyben az ön oldalára - vallja be. - Egy ilyen szép hölgy valóban szebb házat vagy lakást érdemelne.