𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Huszonnegyedik Fejezet

Az idő, egyre hűvösebb lesz, ahogy telik az idő. A fák lombjai lassan elfogynak, és már csak az ágak látszódnak. A földön taposnak végig a színes faleveleken, mik teljesen elázva nyomódnak a betonhoz. A Nap jóval kevesebbet süt, pontosabban mikor próbálja felmelegíteni az időjárást, általában van egy hatalmas felső, mi teljesen eltakarja a sugarait. Az emberek már nem csak pulóvert hordanak, hanem vékony kabátot is.

Mi sem ússzuk meg ezt az időjárást, tekintve rossz minőségű ablak burkolatunkat. Az ablak és a fal között, rengeteg rés van, hol a hideg őszi szellő könnyedén beférkőszködik hozzánk. Austin már másfél hete lakik nálunk. Először Elizabeth nem igazán volt örömében ezügyben, de hamar megszokta, hogy lett egy újabb lakótársunk. Bár még nem közöltük vele, hogy Lizzie várandós és hogy ez miatt ne nagyon lepődjön meg, ha el is kezd jobban látszódni a lányon, de már tervezi, hogyan hozza fel. Ami pedig ezt illeti, már kezd látszódni, ahogy kerekedik hasa és többet simogatja pocakját is, amit nem hinnék, hogy még nem vett észre a bátyám.

Most azonban csak azzal van elfoglalva, hogy minél jobban betudjon takarózni a hideg ellen. Nem szeret korán kelni és ha mégis felébred, akkor sem kel ki az ágyból, csupán forgolódik jobbra-balra. Mindezt én a padlóról nézem végig. Bár fadeszkákból áll padlóm, hogy ne fázzam meg ismét leterítettem egy vastagabb, szőrmés paplant, amin minden este alszom. Sokszor kért meg Austin, hogy cseréljünk helyet, de nem engedtem neki. Legutoljára már azzal próbálkozott, hogy akkor aludjak mellette, mint gyerekkoromban mikor megijedtem valamitől az éjszakai sötétben, de szembesítettem őt azzal a ténnyel, hogy gyakorlatilag az ágyam olyan, mint egy kisgyereké és csak egy ember fér el rajta, még akkor is, ha ketten próbálják összehúzni magukat rajta. Tudom, mivel volt párszor, hogy Lizzievel megpróbáltunk elférni rajta ketten, mikor megbántották, vagy csak rosszul érezte magát, esetleg megijedt valamitől. Azonban én minden alkalommal az ágy mellett a földön kötöttem ki.

- Meg fogsz fázni a földön - motyogja reggeli rekedtes hangján Austin, de még egyelőre háttal van fordulva nekem. Kezét az ég felé emeli, úgy kezd nyújtózkodni, majd felém fordul. - Megint - teszi hozzá és lassan pislogni kezd. Szemeimet dörzsölöm, ahogy ránézek és ásítok a még mindig tartó fáradtságtól. Felülök a földön és körül nézek a szobámba. A padló tele van dobálva plüssökkel, amikkel alszom, mivel bátyám ledobálta az ágyról őket.

Fülelni kezdek és meghallom, hogy Elizabeth már ébren van, reggelit készít magának. Pár pillanat múlva nyílik az ajtóm és ő jön be, kezében egy tálcával, min két bögre pihen és koncentrál, hogy le ne ejtse őket.

- Egy latte féleségnek mondható és egy feketén - mondja, majd először hozzám hajol le, leveszem a lattét, míg utánam bátyám is feketéjét. - Hallottam, hogy már fel vagytok, gondoltam meg leplek titeket - von vállat és leül a szörnyen kényelmetlen fotelembe.

- Erre emlékeszem - állapítja meg. - Elhoztad otthonról? - kérdi rám nézve, mire bólintok. Felnevet, majd visszanéz Lizziere és belekortyol kávéjába. - Híztál? - ugyanolyan udvariatlan maradt, mint ahogy emlékeztem rá régről. Elizabeth szemei kikerekednek, míg én unottan bátyámra nézek, ki megijedve rám, majd vissza a lakótársunkra. - Ezt nem akartam hangosan kimondani, sajnálom! - hadarja és próbálja menteni a menthetőt. Azonban, amire nem számít, az Lizzie második reakciója, ugyanis a lány felnevet és pocakjára néz. Austin zavarodottan rám néz, mire elmosolyodom és úgy gondolom, hogy itt az idő megosztani vele a jó hírt és a rossz hírt is egyben.

- Lizzie gyereket vár - hangom halk, nem akarok nagy felhajtást kelteni ez miatt, tekintve, hogy még most jön a mondandóm rosszabbik része.

- Tessék? - lepődik meg bátyám, de arcára azonnal mosoly kerül fel, ahogy eljut a tudatéig, amit mondtam. - Ez csodálatos! - kiált fel és kiugrik az ágyból, hogy megölelhesse a lányt. - Gratulálok! Hány hónapos? Van már egyáltalán egy hónap? Lehet már tudni a nemét? - halmozza el kérdésekkel. - Ha fiú lesz, mi lesz a neve? És ha lány? Fogadok, hogy fiú lesz és játszhat majd Owennel. De ha lány, akkor is jól meglesznek, hiszen Lunával is jól megvan - hadarja egy levegő vétellel. Bár csak öt évig töltötte be a bátyó szerepet, azalatt az idő alatt sose láttam őt ennyire izgatottnak bármi miatt is. Teljesen meglep tőle ez a viselkedés, mégis lenyűgöz, hogy van ilyen oldala. Vigyorgok örömömben, míg Lizzie csak kapkodja a tekintetét Austin és én köztem, hogy most válaszoljon-e minden egyes kérdésére, vagy folytatom a történet másik felét. - Megérinthetem? - kérdi végül lenyugodva, Lizzie arcát fürkészve. A lány fülig pirul, még senki sem kérdezte meg ezt tőle. Még nekem sem jutott eszembe, hisz még én sem lettem ilyen izgatott ez miatt, mint bátyám, inkább azzal foglalkoztam, hogy Claytont elintézzem - legalábbis fejben - és a Lucien ügyet is elhessegessem. Eszembe sem jutott egy kicsit örülni is legjobb barátnőm várandósságának és hogy lesz egy kicsi Elizabeth az életében.

A lány megszeppenve bólint, ajkain messziről látszódnak, hogy kiszáradtak, de nem foglalkozik vele, kezével pólójához nyúl és kissé feljebb húzza, mire bátyám a tenyerét Lizzie hasára helyezi.

- El sem hiszem, hogy lesz egy kicsi te - suttogja, majd elemeli a kezét. - De ki a másik része? - kérdi felváltva nézve a lányra és rám. Eljött az ideje, hogy folytassam a történet szomorúbb felét.

- Elméletben most épp senki - vonok vállat egy keserves mosolyt csillogtatva a jelenlévők előtt. Austin értetlenül Lizziere néz, kinek eszébe sincs ránk nézni, csak a földet bámulja, mintha bármi érdekes megjelenhetne ott.

- Ezt nem értem - nevet kínjában bátyám. - Akkor gyakorlatilag ki az?

- Nem ismered - kezdek bele és eldöntöttem, hogy nem akarom nevén szólítani a fiatal embert, még csak az hiányozna, hogy Austin is felkeresse dühében őt. Már így is felkereste Lucien is és én is. De még lehet én felfogom egy jó párszor. - A lényeg, hogy nem akar még gyereket, nem akar apa lenni - folytatom szüneteket tartva, hogy bátyámnak is sikerüljön feldolgozni az újonnan hallottakat. - Éppen ezért Lizzievel is megszüntette a kapcsolatot, hogy teljesen kizárja magát a gyerek életéből - fejezem be a történetet, mire Elizabeth felkapja a fejét a hallottakra és rám tekint. Elfelejtettem, hogy az utóbbiról ő sem tudott lényegében, mert a férfi, mint említettem nem akar szóba állni vele, így csak nekem mondta el legalább egy héttel ezelőtt.

- Tessék? - szemei könnybe lábadnak. Nem tudom, hogy tényleg ez lenne rá a valós reakciója, vagy csak a hormonok miatt reagált mondandómra.

- Aznap mikor elmentél hozzá, de nem tudtál vele beszélni... Később én is meglátogattam - magyarázkodom. - Rám is rám akarta csapni az ajtót, de rákényszerítettem, hogy beengedjen, így kénytelen volt beszámolni mindenről.

- Ezt miért csak most mondod? - lép egy lépéssel közelebb felém, szemeiben csalódással és haraggal. Nem tudom, hogy most elakarna legszívesebben küldeni, vagy fel akar pofozni.

- Nem akartam, hogy tudd - felelem őszintén. Elegem van már ebből a sok titkolózásból, így is rengeteg mindent kell még magamba tartanom. - Gondoltam, ha majd megszületik a kis csöppség, akkor mondom el - lehajtom fejemet, félve a következő tettétől.

- Nem volt jogod sem közbe avatkozni, sem eltitkolni - mondja. Nem küld el, nem üt meg. Hölgyeim és uraim, sokkal rosszabb következik. - Megkértelek, hogy ne tedd. Tudom, hogy megakartál védeni, de nem volt jogod a közbeavatkozásba. És ha csak rontottál volna a helyzeten?

- Én csak segíteni akartam.

- Megmondtam, hogy nem kell! - szól rám, de ezúttal hangosabban. Összerezzenek és ránézek. - Attól mert a saját problémáidat nem tudod megoldani, nem kell megpróbálnod az az én gondjaimat megoldani! - vágja fejemhez a szavakat. - Többet ne szólj bele, megértetted? - kérdi fenn hangon. Azt hittem többet fog mondani, azt hittem most következik még a java, de nem. Mintha feladta volna a küzdelmet.

Bólintok, mire kikerül és kimegy a szobámból. Austin nem szól egy szót sem, a fotel karfáján ül és várja a következő lépésemet. De nem teszek semmit. Nem mondok semmit, nem mozdulok meg. Csak állok a szobám közepén, egy lepedőn és nézek az ajtóm felé, ahol az imént hagyta el idegesen a szobámat barátnőm.

- Bemutatod majd az apját? - töri meg a csöndet Austin. Ráemelem tekintetem és összeráncolom szemöldököm.

- Kizárt - vágom rá majd kisétálok a szobámból, hogy elvégezzem reggeli rutinomat.

Következő fejezet hamarosaaan! <3