𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Tizenkilencedik Fejezet

- Vársz valakit? - néz be Lizzie a szobámba reggel nyolckor. Nem aludtam semmit az éjjel. Barátnőm nagyjából éjjel kettőkor hagyott magamra, mikor lefeküdtem végre és magamra húztam a takarómat. Oldalamra fordultam, hogy kilássak az ablakon, és összegömbölyödve, nyakig betakarózva figyeltem a csillagokat. Egész álló éjjel így feküdtem és bámultam magam elé, üres tekintetemmel. Egészen mostanáig. Lizzie hétkor kelt fel az ágyából, így nem sokat aludt, most pedig nyolc óra van és kopogtatnak az ajtón.

Hallom, ahogy a lány az ajtóhoz siet és kikiabál a vendégünknek, hogy várjon egy kicsit. Az ajtó nyílik és egy ismerős férfi hangja üti meg füleimet. Most először elnézek az ablakról az ajtóm iránya felé, de nem mozdítok meg testhelyzetemen.

- Margot ezt a címet adta meg nekem - mondja a férfi az ajtóban. Lizzie ismeretlenekkel szemben eléggé bizalmatlan, így hacsak a férfi nem löki félre a lányt, kizárt, hogy bejusson az otthonunkban.

- Nem tudom ki az a Margot - vágja rá ridegen Elizabeth, majd nyikorgást hallok, végén egy hatalmas ütéssel. Nem tudom beazonosítani az ütés hangját, de egyben biztos vagyok, hogy nem csukódott be az ajtó. Felülök az ágyon, magamon összefogva a takaróm és úgy állok fel. Csak a fejem látszik ki a takaróból, így kissé lépnem is nehéz benne, majdnem minden második lépésemnél a földre esek.

Óvatosan kinyitom szobám ajtaját, épp akkor, mikor a férfi újra megszólal:

- Ashlynt keresem - mondja, majd irányomba néz. Lizzie beljebb hajtja a bejárati ajtót, megpróbálva eltakarni engem, de nem jár túl sok sikerrel. Ekkor meglátom, hogy az az ütés, a férfi lába miatt volt, tekintve, hogy azzal akadályozta meg, hogy a lány rácsapja az ajtónkat.

- Menj innen, akárki is vagy - mondja szigorral hangjában legjobb barátnőm. - Látod, hogy a lány, akit keresel nincs jó hangulatában, így nem fogadunk látogatókat - teszi hozzá és egyre erősebben próbálja rázárni az ajtót, de lába nem engedi.

- De nagy valószínűséggel én tehetek a kedvéről és szeretném helyre hozni - mondja Austin és kezeivel az ajtónkhoz ér, majd tolni kezdni befelé, hogy átférjen egy kis résen.

- Nem hinném Sherlock, de szép próbálkozás volt - mondja a lány és már egész testével rá nehezedik az ajtóra, hogy be tudja csukni. A bátyám ezúttal rám néz. Bennem maradt minden reménye, hogy beengedem a lakásba. Hogy adok neki még egy esélyt. Hogy újra megbízom benne.

Újra bátyámként tekintek rá.

Még mindig nem döntöttem el, hogy haragudjak-e rá, vagy sem. Legszívesebben karjai közé vetném magam örömömben, hogy újra látom, de sose hittem volna, hogy egyszer még itt fog állni előttem. Na jó talán egy kis részem mégis. Az az egy kis részem, ami minden este arra késztetett, hogy legalább öt percig a Holdat figyeljem. De sose tudtam eldönteni, hogy azt azért teszem, hogy bízzak abban, hogy Austint még látni fogom, vagy mert anya mondta nekem. Anya, aki az utolsó perceiben is csak arra vágyott, hogy a fia haza jöjjön hozzá, de mint kiderült mikor haza jött, mégis elküldte, hogy ne essen baja itthon.

Elcseszett egy család, mit ne mondjak.

- Engedd be - hangom halk és cseppnyi akaraterő sincs benne. Mind a ketten rám néznek. Austin reménnyel teli szemekkel, míg Lizzie már teljesen összezavarodott az előállt helyzetnek köszönhetően. De teszi, amit kérek. Félre áll az ajtóból és beengedi bátyámat, kiről még ő sem tudja, hogy valójában Austin az. Mikor megismerkedtem vele, még Austin velünk élt, de nem sokszor találkozott vele. Nem tudom, hogy készen állok-e elmondani neki, hogy ő az. Nem tudom, hogy készen állok-e magamnak is belátni, hogy itt van.