𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Huszonharmadik Fejezet

- Tehát beköltözöl - összegzi a lényeget Elizabeth. Én már réges-rég átléptem a küszöböt, azonban Austint a reggeli kis jelenetünk után, csak magyarázattal engedi be.- Megengedte - mutat rám a lépcsőház folyosóján állva. - Légynek se fogok ártani, és még annyira nem fogok zavari senkit sem. Majd alszom a földön - teszi hozzá.

- Attól függ hol a földön - folytatja a felmérést Lizzie. Nem mondtam el még neki, hogy beszéltem Claytonnel, nem volt rá alkalmam, de nem is tervezem.

- A húgom szobájában - mondja, mire felkapom a fejemet.

- Nem aludhatsz a padlón, majd alszol az ágyamban. Sokszor aludtam már földön, nekem már kényelmes is - hadarom és Lizzie mellé sietek, hogy ne kelljen hangosan beszélnem. Egyre jobban rekedek be, így minél hangosabban beszélek, annál jobban fáj a torkom közben és egyre nehezebben beszélek.

- Igaza van, te vagy a vendég - gondolkodik hangosan lakótársam.

- Ja, ő meg a beteg - biccent felém Austin. Ebben is van igazság.

- Majd eldöntjük ki hol alszik, csak engedd már be mert még dolgunk van - hadarom és félre állok Lizzievel együtt az ajtóból, hogy bátyám letudja tenni cuccait a szobám ajtaja előtt.

- Dolgotok? - kérdez rá Elizabeth. Látom, hogy még mindig nincs túl só kedvében, így nem akarom azzal fárasztani, hogy ő is jöjjön el velünk.

- Megmutatom neki anya sírját - mondom miközben kilépek a lépcsőházba. Austin ahogy leteszi óvatosan táskáját küszöbömre, ő is utánam jön.

- Ne menjek? - kérdezi, de a kérdést csak nekem szánja. Vagy az miatt aggódik, hogy a temetőben szólom le ezúttal fivérem, vagy az összeomlás miatt. Én azonban továbbra is félre teszem minden rossz gondolatom.

- Nem kell.

Hazugság.

- Megleszek.

Még több hazugság.

________________________

- Nem hittem volna, hogy ilyen közel volt mindvégig hozzám - állapítja meg a sír előtt állva. A sír előtt, min ott áll anyánk teljes neve és két évszám. Egy, amikor született és egy, ami nem túl régi évszám. Két virágcsokor hever rajta, ugyanennyi mécsessel, mikben már hetek óta nem égett a gyertya. Mind a kettő vörös, bennük a mécses gyertya már-már elfogy.

Ahogy állunk anya nevével szemben és figyeljük, nem érzem azt a stresszt, amire számítottam. Csak nézem és mosolygok, akárcsak bátyám.

- Emlékszel mikor akart venni egy kutyát? - szólal meg. Haját széjjel fújja a szél, kezeit zsebre dugta, úgy áll és nézi a sírt.

- Fura, de emlékszem - nevetek én halkan. - A legtöbb dologra nem igazán emlékszem azelőttről, mielőtt elmentél - teszem hozzá magyarázat képpen. - De erre igen, ahogy arra is, hogy apának kellett mindenáron lebeszélnie őt róla - folytattam.

- Ahogy a tetkóról is - néz rám, arcán kedves mosollyal. - Lett végül egyébként bármilyen tetoválása? - kérdi újra anyára nézve.

- Soha nem mert elmenni csináltatni apa miatt, bár a végéra már szerintem csak mindegy volt neki - vonok vállat. - De azt tudom, hogy mindig is egy kis szellemet akart a bokájára, aki könyvet olvas és volt rajta egy... nem is tudom, talán egy...