𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Huszonegyedik Fejezet

- Mikor kerültek ide? - kérdezem, amint becsukja Elizabeth utánuk az ajtót. Margotnak dolga akadt, így felkapta Lunát és elmentek. Nem sokkal utána a három muskétás is ugyanígy döntött, amit Lizzie egyáltalán nem ellenzett, sőt már alig várta, hogy távozzanak, hogy szót ejthessen a témáról, miről most már kötelezően be kell számolnom neki.

- Ben hívott fel engem, hogy hol vagyok - meséli és kikerülve engem a nappaliba megy. Pár másodpercig még az ajtót bámulom, majd unottan a lány után rohanok. Még mindig rajtam van a kék köntösöm, így zsebemben el tudom süllyeszteni kezeimet. - Mondtam neki, hogy Claytonnál, mire mondta, hogy belázasodtál - néz vissza rám a nappalink ablakánál állva.

- De hogy jutott be?

- Feltörte a zárunkat - von vállat. - Úgy tűnik jóval könnyebb, mint azt gondoltuk.

- És hogy kerültek ide a többiek? - térek vissza eredeti kérdésemre. Minél több ideig tudom húzni az időt, annál jobb. A lány átsétál a szobájába, minek ajtaja a nappaliból nyílik. Kihúzott háttal, büszkén követem őt, magabiztosságom hiányát elrejtve.

- Mikor haza jöttem, Cassie és Clayton is épp haza tartottak és az utcán meglátták, hogy kissé ideges vagyok -folytatja a mai történetet, mit átaludtam. - Aztán feljöttek velem - fejezi be és ágyát kezdi rendbe hozni. Nem igazán figyel rám azon kívül, hogy felel kérdéseimre. Kézfejeimet magam mögött kulcsolom össze és várom, hogy beszámoljon Margotról és húgáról. Nem teszi meg, így lassan bólintva rákérdezek:

- Margot és Luna? Ők mit kerestek itt?

A lány megigazgatja párnáját, majd megáll ágya mellett, kihúzza magát, akár csak én és rám néz. Arcán olyan magabiztosságot látok, mit én nem mondhatok magaménak és ez megrémít.

- Miért érdekelnek ezek? - tárja szét karjait. - Húzni akarod az időt? Csak mert, ha igen, tedd azt - kinek is próbálok hazudni, nála jobban tényleg nem ismer senkit. - De amint eljön az ideje, rákérdezek én is mindenre. És válaszolni fogsz mindenre, csakúgy, mint most én a te kérdéseidre.

- Csak nem tudom, hogy kezdjek bele - vallom be neki is, de azt hiszem még magamnak is. Mellé ballagok és leülök az ágya szélére, a padlót bámészva.

- Mondjuk kezd a legelejétől - ajánlja, majd ő is helyet foglal mellettem. - Mármint ne a legeslegelejétől, mert akkor még én is ott voltam - nevet és rám néz. Viszonzom a mosolyát és visszagondolok, hogy mi is történt, ami idáig vezetett.

- Emlékszel, mikor Margot elhívott a parkba? És te addig elmentél... - kezdek bele, de ahogy a kávézóra gondolok, rögtön eszembe jut Clayton.

- Kávéért - fejezi be helyettem a mondatot. - Igen, arra a napra meglehetősen emlékszem - teszi hozzá. Félve keresem tekintetét, ezúttal valamit ő is elhallgat. De tudom, hogy most nem az ő kihallgatása folyik, így folytatom és beszámolok neki mindenről, ami azóta történt Lucien és én köztem.

Minden egyes egymásra nézésről, azokról a nézésekről, amikor tekintete egyenesen lelkemig hatolt és minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy eltévedek őszi erdejében, ahonnan nem tudom meddig vagyok képes kitalálni. Vagyis inkább meddig akarok. A pillantásairól, mikor merő csodálatot fedeztem fel szemeiben, vággyal keverve. Beszámolok az első tetőn levő esténkről, mikor életemben először éreztem, hogy enyém az egész éjszaka, a Hold, az összes csillag, az egész éjszakai égbolt. És ahogy kezét derekamra helyezte, oly gyengéden és finoman, hogy ha nem fogott volna, egészen biztos, hogy lezuhanok ezúttal a tetőről. Elmesélem neki a második estét is a tetőn. A tegnap estét. Hogy mi miatt zokogtam oly csúnyán az éjszaka közepén. Lizzie hozzám közelebbik levő kezét hátamra simítja és nyugtatni próbál. De már egy könnycsepp sem hagyja el szemeimet.