𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Harminchetedik Fejezet

Nem hittem volna, hogy ennyire megszenvedem a költözés első lépését. Lakást kell találnom valahol a városban, de mindnek az ára az egekben van. Sorra nézem az elfogadható lakásokat, legyenek azok akár egyszobásak, egyiket sem tudom megfizetni.

Kutatásomat ezúttal kopogtatás zavarja meg ajtómon.

- Gyere be! - szólok fel, el sem nézve a laptop képernyőjéről.

- Hallom lakást keresel - lép be a szobámba Ben. Lehajtom a laptop képernyőjét és a hang irányába fordulok székemmel együtt, mosollyal arcomon. Két napja tudom, hogy felvettek és hogy már biztos, hogy költözöm.

Azóta kerül engem Lucien.

- Hivatalosan is elköltözöm - tárom szét karjaim és ahogy kiejtem ajkaimon a szavakat, akaratom ellenére is késztetést érzek, hogy körbe nézzek a szobámon. A férfi közelebb lép és leül elém a földre.

- Na és gondolkodtál már azon, hogy esetleg együtt költözzünk? - kérdi egy csábos mosoly keretében. Elmosolyodom, de szörnyen kényelmetlenül érzem magam.

Nem kérdeztem tőle még semmit az elmúlt két napban a nyomozásomhoz. Találkozni sem akartam vele, amíg nem tudom biztosan a történtek lényegét. Elizabethet sem vontam végül bele, nehogy számon kérjék róla.

- Ami azt illeti nem, ez nem jutott eszembe - felelem, s mosolya lehervad arcáról.

Álszent.

- Akkor ideje lenne - mondja és feláll, hogy felhajtsa laptopom képernyőjét és ő is megnézegesse az ajánlatokat. - Ez mind drága! - akad ki, akár csak én.

- Nekem mondod? - nevetek fel. - Én nézegetem két napja őket.

- Majd keresek én valami közös lakást magunknak - legyint és elhajol a géptől. - Vagy házat - von vállat. - Úgyis szerettem volna mindig is egy kutyát.

- Kérdezhetek valamit? - terelem a témát. Nem annyira tetszett a közös lakás Bennel téma. Arcomat fürkészve bólint és minden figyelmét nekem szenteli miközben mögém lép és hajamat kezdi nyakamtól arrébb sodorni. Már épp hajolna, hogy csókot nyomjon oda, mikor felteszem azt a bizonyos kérdést: - Mi a neve az anyukádnak?

A férfi elhajol és visszalép elém, homlokát ráncolva. Elsőre talán azt hiszi nem szántam komolynak a kérdést, de mikor rájön, hogy teljesen komoly volt, idegesen felnevet.

- Miért kérdezed? - nem felel. Nem akar, azért habozik. Titkolózik.

- Eddig még nem említetted...

- Te sem - teszi keresztbe kezeit.

Szóval így állunk...

- Nem kérdezted - vonok vállat. - Azonban én most igen, tőled. Szóval most először és utoljára... Hogy hívják?

Úgy érzem ez a kirakós utolsó darabja. Tudnom kell mi a neve.

Fél. Nem akarja elmondani. Mind a ketten tudjuk mit jelent ez. Legalábbis én tudom.

Rossz emberrel húzott ujjat.

- Ha nem felelsz el is mehetsz - nézek az ajtóra, majd vissza rá. - De akkor többé ne kerülj a szemem elé! - sziszegem a szavakat fogaim közül, miközben felállok a székről, hogy ne kelljen annyira felnéznem rá. Pár centire állok tőle, úgy nézek fel szemeibe, míg ő ugyanolyan akaratos tekintettel néz le rám. Két makacs ember találkozása, kik titkokat őrizgetnek egymás előtt talán az egyik legrosszabb párosítás.

- Lily - mondja ki a bűvös nevet úgy, mintha semmit nem jelentene e név számára. Mégis, ha tudná e név történetét, még lehet ő is meglepődne. Viszont ezekre már képtelen vagyok gondolni, ahogy kattog az agyam. Forognak a fogas kerekek, ahogy helyre állnak a kirakós darabjai. A mondatok, mik elhagyták az emberek száját. A képek. A történések. Az emberek. A tettek. Minden.