𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Tizenötödik Fejezet

Utálom ezt az érzést. Az érzést, aminek nem kellene léteznie. Főleg nem Lucien iránt. Az éjjel történtek egy hiba volt. Már akkor az volt, mikor megmutattam neki, milyen vasalatlanul hajam. Nem szabadott volna látnia, mégis most, hogy van valaki, aki tud még róla sokkal jobban érzem magam.

Ahogy a történteken merengek, meg is feledkezem arról, hogy hol vagyok. A kórház már zsúfoltabb, mint mikor legutoljára itt jártunk. Rengeteg a beteg a folyosón, kiket ápoló kísér ide-oda. A jól ismert kórházi szag még jobban felerősödött. Nézem, ahogy néha elsiet előttem egy-egy orvos, vagy éppen egy páciens kér tőlem segítséget, hogy gyorsabban eljusson A pontból, B pontba. Lizzie már beszélgetésbe kezdett Luciennel, de egy szavukra se figyelek. Egy betegre összpontosítok, aki éppen összeveszett egy ápolóval az ehetetlen ételek miatt.

- És mit mondott? - kérdez Lucien, visszatérítve engem is közéjük. Lizziet figyeli, ki ránk se nézve megy tovább a folyosón, egyenesen Clayton szobája felé.

- Nem tudja még, hogy fel akar-e jelenteni téged - von vállat a lány. - Próbálom lebeszélni, de nagyon feldúlt - magyarázza.

- Meg kell értenie, hogy ez az egész nem teljesen Lucien hibája, nem? - szólok közbe a beszélgetésbe, hátha megtudhatok valamit még. Elizabeth nem felel, megáll egy ajtó mögül, mi mikor odaérünk, már nyílik is és a doktor lép ki a szobából.

- De feljelentheti mert rátámadott - mondja, s belép a szobába. - Jobban van már? - kérdezi Lizzie, mire Lucien apja bólint. Fiára néz és int, hogy menjen vele. Lucien így is tesz, mi pedig közelebb sétálunk Claytonhoz. Lizzie az ágyára ül, a lába mellé, míg én az ágya mellé húzok egy széket, amin helyet foglalhatok. Még véletlenül sem akarok az ágyára ülni, nem akarok közel lenni hozzá. Igazság szerint el sem akartam jönni, de Elizabeth miatt kénytelen voltam. Lucien pedig a feljelentés lehetősége miatt.

- Ő mit keres itt? - biccent felém Clayton, mintha valami nem kívánt személy lennék. Bár lehet számára az is vagyok. - Ő lesz a tanúd? - kérdi Lizziet fürkészve. A lányra nézek értetlenül, várva a magyarázatot, amit természetesen nem kapok. Barátnőm csupán bólint, de mielőtt megszólalhatna, közbe avatkozom:

- Milyen tanú? - dőlök közelebb a két személy felé, hogy valamelyikük legalább egy egyszavas magyarázatot tudjon nekem adni. Most akarják letudni a házasságot, vagy mi?

- A tanú, aki itt volt, mikor Elizabeth megteszi az ajánlatot, én pedig beleegyezek - mondja Clayton.

- Milyen ajánlatot? - nézek a lányra, ki lehajtott fejjel ül az ágy szélén és Clayton lábára simítja kezét. Úgy érzem nem akarom tudni a választ, mert tudom, hogy valamit most ront el lakótársam.

- Nem lesz elméletben a gyerek apja, ha cserébe nem jelenti fel Lucient - mondja szomorúan a lány. Szemeim elkerekednek, szemöldökeim felfelé ívelnek és nem tudom eldönteni, hogy jól hallottam-e, amit Lizzie az imént mondott. Remélem, nem.

- Hogy tessék? - akadok ki. - Hogy tehetsz ilyet? - nézek Claytonra, ki csak mosolyog. - Nem veszed észre, hogy Lizzie teljes szívéből szeret és-...

- Én adtam neki ezt az ajánlatot - szól közbe Elizabeth. Ráemelem tekintetem és figyelmesen hallgatom tovább mondandóját. - Eleve nem akart az apja lenni, akkor nem is tudom ráerőltetni. Így legalább még Lucien is teljes mértékben megússza - magyarázkodik. Nem hiszem el, hogy jól hallottam. Nem teheti ezt. Én is azt szeretném, hogy Lucien megússza ezt épp bőrrel, de nem ilyen áron. Claytonnak meg kell tanulnia, hogy tetteinek következményei vannak, még ha az egy gyerek is, akinek egy apára van szüksége.

- De mi lesz veled? Mi lesz a gyerekkel? - nézek a hasa felé, mit egyik kezével megérint, majd újra szemeibe nézek. Látom, hogy a lány elérzékenyül és legszívesebben nem magyarázna el semmit. Csak túl akar lenni ezen az egészen és itt akarja hagyni a férfit a kórházban. Ki áltatunk, nincs is semmi baja igazából, minek ez az egész alkudozás?