𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Tizennegyedik Fejezet

A kórházba belépve, Lucien kezei között Claytonnal rohan az egyik ajtó felé. Ahogy elhaladunk az éjszakai recepciós mellett, utánunk kiált, hogy álljunk meg, de mivel nem hallgatunk rá, neki pedig nem sok kedve van dolgozni, így annyiban hagyja a dolgot Lucien azonban megállíthatatlanul halad előre, s berúgja az egyik ajtót, mi mögött egy széken üldögél egy öregebb férfi és épp újságot olvasva mulatja idejét. Azonban mikor meglát minket megijed és eldobja a lapokat, feláll székéből és Lucienhez rohan.

- Ki a fene ez? - néz a sofőrünk szemeibe idegesen és várja, hogy válaszoljon. Haja őszül, de látszik, hogy valaha olyan barna volt, akár Lucien haja, a megmaradt festett szőke tincsektől eltekintve, szemei pedig szintén, mint a másiké, és tagadhatatlan lehetne a hasonlóság közöttük. Lizziere nézek, aki ugyanakkor rám is zavarodott arckifejezéssel.

- Ő lehet az apja? - tátogja, mire bólintok és mind a ketten visszanézünk a két férfire, remélve, hogy nem értettük félre teljesen a helyzetet.

- Sajnálom - lábadnak könnybe szemei Luciennek, hangja megremeg, az apja pedig már nem is kérdezősködik tovább, csak arrébb áll, hogy fia letudja tenni Claytont a műtőágyra. Lucien azzal ott hagyja és mellém áll.

- Kifáradnátok légy szíves gyerekek? - kérdi ránk sem nézve. Bár nem nevezném magunkat már annyira gyereknek, de nem ellenkezünk vele. Mind a hárman csupán bólintunk és libasorban kivánszorgunk a szoba előtti székekhez, helyet foglalunk, középen velem.

A folyosó teljesen üres, még orvosok sem járkálnak erre, sem ápolók. Senki. Mindenhol az a bizonyos orvosi rendelő szag járja be az épületet, klóros vízzel keverve. Nagy valószínűséggel nem rég moshattak fel a takarítók és nem igazán örülnek nekünk, hogy ilyenkor koszoljuk össze a fényes padlót. A falak polárkék színűek, míg a padlózat oly fehér, mintha nem csak, hogy felmostak volna, de még a legkisebb koszos foltot is felkaparták volna. A mennyezeten sorban állnak a led világítások, miktől az ember szemei egy idő után elnehezedik, az agyunk pedig az őrületbe kergül a lámpa sor egyetlen egy nem rendesen működő darabjától, mi néha úgy dönt villog egyet, vagy éppen eljátsza, hogy most már véglegesen kialudt a fénye, majd hirtelen újra égni kezd.

Egyikőnk sem szólal meg, csak magunk elé meredünk és várjuk, hogy az orvos kilépjen azon az ajtón elmondva mennyire vészes a helyzet.

Bármennyire is próbálom utálni mindezért Lucient, nem megy. Alkohol volt a szervezetében. Bár ez nem lehet minden tettére mentség, mégis csak ezzel vagyok képes jelen esetben nyugtatni magam. Mikor pedig meghallotta mi történt Elizabeth és Clayton között, elvesztette az eszét. Igazából megvédte Elizabeth becsületét, majd utána mikor meglátta mennyire is rossz a helyzet, segített behozni őt a kórházba. Utálom, hogy haragudnom kellene rá, de nem tudok.

Félnem kellene tőle, de nem tudok.

- Köszönjük - töri meg a csöndet Lizzie halk szavával. Lucien felkapja tekintetét és a lányra néz kérdően, pedig pontosan tudja, mit köszön, akárcsak én. - Hogy behoztál minket ide. És én azt is, hogy megvédtél - teszi hozzá. Megvédte. Megvédte a legjobb barátnőmet, míg én semmi ilyet nem tettem, csak a lány mellett ültem és vigasztalni próbáltam, bármennyire is sikertelen lett a végeredmény. Nem tettem Clayton ellen semmit, míg Ő igen. Azt hiszem ez az oka, amiért képtelennek érzem magam hibáztatni őt azok miatt, amik történtek. Mert míg én csak ültem a járdaszegélyen, ő a tettek mezejére lépett. És talán ez az az ok, amiért egy kicsit saját magamra pedig haragszom.

- De nem ezt kellett volna tennem - sóhajt és lenéz a padlóra. Hajtincsei arcába lógnak, ahogy cipője orrát figyeli, kezeit pedig ingerülten birizgálja és ujjait tördeli. Nem hagyhatom ilyen állapotban. Nem hagyhatom abban a tudatban, hogy félek tőle.