𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Tizennyolcadik Fejezet

Nem tudom mit vegyek fel. A ruhás szekrényem előtt állok és hetedjére nézem át ruháimat, de még mindig fogalmam sincs, mit kellene ma estére felvennem. Ötletem sincs. Kiemelek egy fekete kis ruhát, de mikor magam elé tartom nem érzem magam komfortosnak, így visszaakasztom. Mikor elengedem a fogast fülemet kopogás zaja üti meg. Asztalomhoz lépek, min telefonom van és ránézek az időre. Hat óra. Az ajtóhoz sietek, de mikor kinyitom, nem áll ott senki. Kiakarok lépni a lépcsőházba, hogy lenézzek a lépcsőre, de lábam beleütközik egy dobozba. Lábam elé nézek és hosszú, széles fehér doboz pihen a küszöbön, minek tetején egy hatalmas fehér, csillámos masni díszeleg. Lehajolok és felemelem a dobozt. Lábammal berúgom az ajtót és visszamegyek a szobámba. Leteszem a dobozt ágyamra és leemelem a tetejét. A dobozban pedig nem más, mint egy fehér, hosszú ruha lapult, mit nem rég magam elé tartottam abban a ruha boltban, hol akkor összetalálkoztunk a három muskétással. Megint magam elé tartom és megpördülök vele. Legszívesebben kiugranék a bőrömből örömömben, de akkor nem tudnám felvenni ezt a csodaszép ruhát. Mikor azonban letenném a ruhát, meglátom a doboz tetejének belsejében egy beleragasztott cetlit. Közelebb emelem magamhoz, hogy jobban eltudjam olvasni.

„Ezt vedd fel ma estére. Bízz bennem!"

Csupán ennyi áll benne, de megmosolyogtat. Ha így óhajtod, legyen, ezt veszem fel. Legalább megkönnyíted a dolgom ruha választás terén. Átöltözöm a fehér ruhába, mi bokámig ér és ahogy belenézek szobám előtti tükörbe szembesülök vele, hogyan nézek ki valójában. Valahogy így képzeltem el a női szereplőket egy regényekben, mi a tizenkilencedik században játszódnak. Megpördülök, hogy lebegjen szoknyám, majd hajamra fókuszálok. Egy gondolatom miatt a fürdőbe igyekszem és leveszem az egyik polcról egy halvány rózsaszín hajgumit és felkontyolom hajamat. Pár szálat a fülemnél kipiszkálok egy tupírozó fésűvel, majd még egy hajráfot is hajamba teszek, minek tetején apró, fehér gyöngyök díszelegnek. Ugyanilyen gyöngyöket helyezek füleimbe és nyakamba is. Lehet tényleg kicsit régi módinak nézek ki ezekkel együtt, de sokkalta jobban érzem magam így, mintha azt a fekete ruhát vettem volna fel, mi anya temetésén volt utoljára rajtam.

Észre sem veszem, hamar eltelik az az egy óra és ahogy sport cipőmet veszem épp lábamra, fülemet megüti a három kopogás. Megtorpanok és ledermedek. Az ajtó előtt állok egy méterre, lábaim azonban nem mozdulnak. Nem visz rá az akaraterőm. Cipőim is rajtam vannak már, indulásra készen, de nem teszem. Csak állok ott, mint aki vár egy röpke motivációs szövegre most, itt helyben. De nincs itthon rajtam kívül senki, aki megtehetné. Lucien pedig vár rám odakint és ahogy érzem nem fog sokáig várni.

Veszek egy nagyobb levegőt és megteszek előre egy lépést. Lassan lenyomom az ajtó kilincsét és kinyitom az ajtót. Látom, hogy Lucien már épp feladva minden reményét indult volna le a lépcsőn, vissza otthonába, de mikor megpillant eláll a lélegzete és szemei ragyogni kezdenek.

Úgy érzem magam, mint egy iskolai bálozó. Hosszú, fehér ruhámban állok a küszöbön, mosolyogva, kézfejeimet birizgálva izgalmamban és várva, hogy partnerem megszólaljon. Ő azonban csak áll velem szemben, szemeimbe bámulva és fogalma sincs róla, mit kellene mondania.

Tetszik a látványa. Hozzám hasonlóan, ő is régiesebben öltözködött. Ha össze kellene hasonlítanom valakivel, talán Mr.Darcy lenne az, fehér bő ingével, hosszabb öltönyével és fekete, szűkebb fazonú, vászon nadrágjában. Haján látszik, hogy frissen mosott, csillog még pár tincs a vízcseppektől, de mégis hullámos, hosszabb tincsei egyszerűen tökéletesen állak feje búbján.

Egyik kezét háta mögé teszi, másikat pedig maga elé, úgy hajol meg előttem. Veszem az adást és pukedlizek egyet, megfogva szoknyám két oldalát és kissé feljebb emelve. Mind a ketten felegyenesedünk, becsukom magam mögött az ajtót és csakugyan, mint múltkor, megint nem viszek magammal kulcsot, reménykedem, hogy mire Luciennel végzünk a mai napra, Lizzie hazaér a munkahelyéről.