𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Tizenkettedik Fejezet

Két és fél.

Két és fél hete nem láttam Lucient. Cassievel az utcán néha összetalálkozom, de a férfi, mintha bujkálna előlem. Vagy én bujkálok előle csak a tudatalattim titkolja? Még ez is meglehet. Mindenesetre két és fél hete nem láttam őt.

Elizabeth egyre több munkát vállal el a bárban, ahol felszolgálóként dolgozik. Fogalmam sincs miért hajszolja túl magát, nem beszél róla, akármennyire is kérlelem. Van egy olyan érzésem, hogy ennek az az oka, hogy még mindig nem számoltam be neki Lucienről és úgy érzi elhanyagolom. De néha azt is érzem, hogy titkol valamit. De lehet csak kezdek egyre inkább paranoiás lenni.

Bennel jól megvagyunk. Bár még mindig nem beszélt sokat a nejéről és bármikor rákérdezek tereli a témát. Akárcsak első alkalommal azzal a csókkal. Nem értem miért nem válnak el, ha már nem szeretik egymást. Az utóbbi két napban nem érdeklődtem a hölgy után. Nem akartam tönkre tenni az estéinket a tetőn. Még mindig nem érti miért vagyok annyira odáig a Holdért. Nem hiszem, hogy bármikor is meg fogja érteni. Ő a Napot csodálja. És ez rendben is van így.

Ő a Nap, én pedig a Hold.

Margottal nagyjából két naponta találkozom, vagy amikor vigyázni kell Lunára és Owenre is egyaránt. Mostanában nem jár randizgatni, inkább munkát próbálna találni magának. Owen még mindig rengetegszer hasonlít engem az otthonában a falon lógó képen levő nőre. Az anyjával már kezdek egészen jóba lenni, megtudtam milyen otthon vele a férje és egészen megsajnáltam a kisfiút. Aztán pár napja, mikor megint mind a kettejükre vigyáztam, amíg Margot egy bevásárló központba ment állásinterjúra, az anyja helyett, az apja ért rá és ő jött érte. Mikor megláttam, esküszöm ismerős volt valahonnan. De nem agyaltam sokat rajta, nem is akartam túl sokat beszélgetni vele, így csak átadtam neki a kölykét és kiküldtem Margot otthonából.

Most itt ülök a szobámban az asztalomnál az ablakom előtt és figyelem az esőt. Ben mögöttem az ágyon fekszik és egy általa választott régi vígjátékot néz, amit életemben nem láttam még, de még én is viccesebb vagyok, mint az a film. Elizabeth a konyhában főz valamit, minek beáramlik az illata a szobámba. Míg Ben felül az ágyon, én továbbra is az eget bámulom. Hallom, ahogy recseg az ágy, felállt az ágyról. Mögém lép, tenyereit derekamra csúsztatja, állát vállamon pihenteti és próbálja meglátni, amit annyira nézek. Persze szokás szerint fogalma sincs róla, mi olyan érdekes számomra az esőben és az égben.

- Mit kell ezúttal nézni? - kérdi és egy csókot nyom nyakamba, mitől aprót rezzenek.

- A felhőket.

Az égi sötét vattapamacsokra emeli tekintetét és kitartóan figyeli őket. Egy idő után azonban feladja és újra az én arcomra fókuszál. Arrébb sodorja hajamat, hogy jobban nyakamhoz férjen és egy újabb csókot nyom oda.

- Tudod, hogy ez csikis - suttogom egy apró nevetés kíséretében.

- Tudom, de jó mosolyogni látni - mondja és visszanéz az égre.

- Azok a felhők! - mutatok kettőre, mik majdnem egybe érnek. - Nézd a szélüket! - A Nap amögött a két felhő mögött lapul. A szélük mintha körül lenne megrajzolva, úgy fénylenek. Az pedig, hogy a felhők sötétek, csak még inkább kiemeli a fénylő szélüket. Ritkán látok ilyet, de mikor alkalmam kerül rá, legszívesebben megfesteném. Az eső már kezd elállni, a Nap pedig egyre inkább sütni kezd felénk a felhők mögül.

- Erről a Herkules mese jut eszembe - állapítja meg.

- Nekem meg így most már a görög mitológia - nézek felé. Elemeli fejét és rám mosolyog.