𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Második Fejezet

- És még egyszer, hogy hívták? - Száll ki a volán mögül Elizabeth, majd becsapja maga mögött az autó ajtaját. Kiszállok és utána sietek. Mire a kávézó ajtajához ér utolérem.

Kinyitja az üvegajtót, min egy kis tábla lóg, egy felirattal miszerint nyitva van a helyiség. Egy csengettyű jelzi az ajtó fölött, hogy megérkeztünk. A kávézóban ilyenkor nem sokan tartózkodnak. Ez mondjuk nem teljesen az időpont miatt van, csupán elég eldugott helyen lelhető fel a kis épület. Mindössze négy asztal van, körülöttük három-három szék. Két dolgozó jár ide mindennap munkába, de rengetegszer csak az egyikőjük jelenik meg, majd a következő nap a másik. Mi szokás szerint a leghátsó, sarokban található asztalhoz ülünk, ami az összes asztal közül a legeldugottabb.

Soha nem szerettem mások előtt enni, sem inni. Pontosabban olyan emberek előtt, akiket nem ismerek. Mindig bennem volt az az érzés, hogy figyelnek. Leettem magam, morzsás az arcom, macska bajuszom van, vagy bármi ilyesmi, ami miatt felhívhattam magamra az emberek figyelmét. Igen, azt hiszem ez az ok áll amögött, hogy szinte sosem szoktam éttermekben enni.

- Ben - felelem röpke idő elteltével.

- És nem mondta véletlenül, hogy hol dolgozik, vagy hol lak?

- Nem akarom megkeresni! - szögezem le. Nem ver át, tudom, hogy arra játszik, hogy újra találkozzak vele.

- Nem értelek - nevet fel hitetlenül Elizabeth. - Azt mondtad jól néz ki, nem?

- Nem állítottam ezt, csak elmondtam, hogy néz ki. Már amennyit láttam belőle a sötétben.

- De jó pasinak festetted le! - mondja, és szeretnék hozzáfűzni valamit, de abban a pillanatban az asztalunkhoz lép az egyik pultos.

- Sziasztok, mit hozhatok? - áll meg előttünk egy méterre, kezében egy jegyzetfüzettel és egy tollal. Felnézek rá és ledermedek. Még nem láttam őt itt eddig, de szemei egyből elvarázsolnak.

- Én egy jeges kávét kérek, tejszínhabbal a tetején. - Nézi végig az itallapot Lizzie, pillantást sem vetve az előtte állóra. A férfi felírja a rendelést, majd rám néz és várja, hogy én is megszólaljak. Azonban kék szemei újból megtalálják sötét barna szemeimet, hangom pedig torkomban akad.

Soha nem láttam még az övéhez hasonló kék pupillákat. Olyan akár egy gyémánt, amit megvilágítanak, ezáltal még szebben ragyog. Akár a tenger, mi oly tiszta, hogy tökéletesen látszódnak a korallok, mik között apró halak úszkálnak.

- Ashlyn... - motyogja Lizzie, mitől felébredek a transzból és dadogva felteszem azt a kérdést, ami elsőre eszembe jut:

- Te új vagy itt?

A férfi elmosolyodik, és lejjebb engedi kezeit, mintha már nem is akarná felírni a rendelésemet. Nem mintha kigondoltam volna már mit is kérek.

- Igen, pár napja vettek fel - meséli. - Ti sokat jártok ide? - kérdi egy hatalmas mosollyal arcán.

Szimpatikus.

- Mindennap - szólal meg Lizzie. - De majd megbeszéltek egy randit, ha kihoztad a rendelésem - hadarja. A férfi megszeretne szólalni, de gyorsan visszaszívja minden mondanivalóját és bólint. Sarkon fordulna és már rohanna is a mellettünk levő asztalhoz, mikor azonban megtorpan és visszanéz egyesen rám.

- Én egy limonádét kérek - közlöm vele mikor eljut a tudatomig mire vár. Felírja és tovább áll a következő asztalhoz, majd siet a pulthoz, hogy minél hamarabb elkészíthesse.

- Visszafoghatnád magad! - suttogja Lizzie. - Úgy nézted, mintha már ki akarna esni a szemed.

- Nem igaz, csak a szemei... - ábrándozom.