𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Huszonkettedik Fejezet

Dühösen dörömbölök egy hatalmas fa ajtón. A ház kívülről nézve, olyan akár egy palota, így még jobban haragszom rá. Nem nyit ajtót, pedig nem tudja ki van ajtója előtt, csupán annyit tud, hogy miért van itt az a valaki. Azonban én nem hagyom annyiban, addig ütöm ököllel az ajtót, amíg ki nem nyílik előttem, még akkor is, ha az úgy nyílik ki, hogy kidől a helyéről.

- Komolyan pisztollyal fogom lelőni! - ordítja a házból, mire abbahagyom az ajtó csapkodását és kinyílik. Clayton megszeppenve áll előttem és már be is csapná az ajtót, ha a lábammal nem akadályoznám meg őt cselekvésében. Mikor ráeszmél, hogy előttem nem csukhatja be olyan könnyen az ajtót, mint barátnőm előtt, kitárja azt előttem. Ekkor döbbenek rá, hogy ugyanazt tettem, mint reggel bátyám is, mikor Lizzie ráakarta csapni az ajtót. - Mit akarsz? - kérdi unott hanggal, fintorogva.

- Beszélni jöttem - felelem ugyanolyan goromba hangnemmel.

- Kivel?

- Szerinted? - forgatom szemeimet. Mikor először találkoztunk a kávézóban, nem tűnt ennyire gorombának, azonban most már teljesen másképp elmélkedem róla, egészen pontosabban jelleméről. Félre lép, én pedig átlépem a küszöböt, majd jól szemügyre veszem a ház belsejét. Belülről is olyan, mint egy kastély, így értetlenül állok azelőtt a kérdés előtt, hogy egy ilyen ember, aki egy ilyen helyen lakik, hogy tud egy kávézóban pincérként dolgozni? Nem látom benne sehol sem a logikát, aztán rájövök, hogy nem is akarom látni.

- Tetszik, igaz? - kérdi, és ő is körbe néz saját otthonában. - Apámtól örököltem. Miután meghalt, én költöztem be ide.

- És anyukád? - nézek ezúttal rá.

- Azom nincs - von vállat, majd ő is rám néz.

- Olyan nem létezik. Mindenkinek van édesanyja - nevetek leginkább kínomban, ahogy eszembe jutnak emlékeim anyáról.

- Annak nem, akit elhagyott születése után - válaszolja. Szótlan maradok. Bántó dolgot mondtam, bár tudom, hogy igenis megérdemelte. - Ne keseregj, nem zavar - folytatja. - Apa tökéletesen elmondta az élet fontos titkait.

- Kétlem, hogy annyira tökéletes lett volna - motyogom.

- Erről azonban már nem mondhatsz véleményt, tekintve, hogy sosem ismerted őt - mondja és elhaladva előttem átsétál egy még nagyobb helyiségbe, mi leginkább egy nappalihoz hasonlít első ránézésre. - Foglalj helyet - mutat a hosszú, fekete kanapéjára. Nem felelek, csupán megteszem azt, mit mond. Ott hagy, de pár pillanat elteltével, már újra fel is bukkan és helyet foglal mellettem.

- Miről szeretnél beszélgetni? - kérdezi, mintha nem tudná. Utálom mikor valaki direkt játssza a tudatlant.

- Te is jól tudod - felelem. - A babáról volt szó, nem a lányról - térek a lényegre.

- A kettő együtt jár, erre ő is számíthatott volna - vágja rá, mire tüsszentek. - Rá is tüsszentettél - neveti el magát, de mikor meglátja, hogy ez kicsit komolyabb, feláll és a konyhába siet, majd vissza, kezében egy zsebkendővel. - Jól vagy? - kérdi felém nyújtva. Elfogadom tőle, de nem szólok semmit. Felállok és a nappali sarkában levő kukához sietek, majd megszabadulok a nálam levő szeméttől.

- Megfáztam - tudom le ennyivel.

- És így útra keltél? Ha jól tudom jogsid sincs - hadarja. - És nem láttam odakint autót - folytatja. - Gyalogoltál, pedig meg vagy fázva.

- Nem tudtam annyiban hagyni, amit Lizzie mondott - felelem. Bólint és a kanapé mögé lép. Odanézek és látom, hogy kinyit egy szürke ládát, miből kiemel egy paplant. Visszacsukja a ládát, majd rám teríti a paplant.