𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Harmincharmadik Fejezet

- Még mindig nem értem - töröm meg a köztünk beállt csöndet, mialatt a gyerekek beszélgetnek az idegenekhez. Lucien kifejezéstelen arca pontosan elárulja, hogy fogalma sincs róla, miről beszélek. - Honnan tudtad melyik lépcsőházban vagyok?

- Idejöttem eleve, gondoltam egyszer csak ideérsz - von vállat és elnéz a velem ellentétes irányba.

- És hogy értetted a gyűrűs dolgot?

- Számít? - néz rám vigyorogva. Igaza van. Nem kellene számítania, engem azonban mégis érdekel. De igaza van.

Nem kérdezek rá többet.

- Miért pont halott menyasszony? - kérdi fenn tartva a beszélgetést. Magamra nézek és automatikusan megigazgatom szoknyámat, hogy ne legyen felgyűrődve.

- Nem szeretem a klisés jelmezeket - felelem - és imádom a Tim Burton meséket.

- Tényleg? - nevet, de rögvest visszavonná kérdését. - Nem is tudom miért nem néztem ki belőled - gondolkozik hangosan. - Mennyire vagy még titokzatos, Emily? - kérdi, s először meglepve hallom a nevet, egészen addig, amíg rá nem jöttem. A mesében a halott menyasszony neve Emily volt.

- Azt sajna nem árulhatom el, Victor - nézek el arcáról a gyerekekre.

- Tehát nagyon is - bólint mindent értően. - Mesélj nekem valamiről! - teszi hozzá. - Lehetőleg ne azt, hogyan haltál meg - nevet fel, saját, béna poénján.

- Mit szeretnél hallani? - kérdem, ismét őt nézve.

- Bármit, amit nem tudok rólad - gondolkodik. - Valami mocskos kis titkot.

- Nincs semmi olyan titkom, amit megoszthatnék veled - nevetek fel.

- Nem hiszem el, hogy egy szent vagy - hadarja. - Ezek szerint, akkor nekem kell elkezdenem?

- Neked vannak mocskos titkaid? - értetlenkedem, bár már magam sem tudom, min lepődtem meg ennyire.

- Mindenkinek van - mondja. - Csupán te vagy az egyetlen, ki ezt letagadja - szögezi le.

- Kétlem, hogy én volnék az egyetlen - szólok vissza. - Egy halottról vagy jót, vagy semmit ugyebár - vonok vállat a jelmezemre utalva.

- Igaz - adja be a derekát, s kinéz a lépcsőház ablakán, egyenesen a többi lakásról-lakásra igyekező gyerekre. Elhallgat, nem szól egy szót sem. Azt várja, hogy mégis én mondjak valamit előbb, de eszembe sincs titkokat felfedni neki.

- Szerinted mi lett volna, ha veled találkozom először? - ejtem ki ajkaimon azt a kérdést, mi már egy jó ideje a fejemben bujkál. Lucien érdeklődve néz le rám, s túr bele hajába, minek köszönhetően egy árva tincs homlokára omlik innentől fogva. Nem igazítja vissza, úgy hagyja. Csöppet sem zavartatja magát miatta.

- Mármint? - kérdez rá, miután már egy ideje nem folytattam agymenésem.

- Ha nem a bátyád jött volna fel aznap a tetőre, hanem mondjuk te - vonok vállat magam elé meredve. - Ha veled találkoztam volna előbb, nem Bennel.

- Nem lenne semmi sem más - feleli, s bár nem nézek rá, pontosan tudom, hogy engem figyel. Arcomat fürkészi érzelmeket keresve, de nem leplezem le magam semmiképp sem.

- Miből feltételezed? - érdeklődöm. Vajon már ő is gondolkodott ezen, ezért annyira határozott válaszában?

- Cassie már akkor a barátnőm volt, mikor ideköltöztünk - feleli, de hangja megremeg. Ekkor rápillantok. Tényleg így vélekedik? Mármint... Most is a barátnője, sőt mi több, a menyasszonya. Ő Victor, Victoriája, míg én csak egy Emily vagyok, a másik nő.

Én vagyok a Halott Menyasszony.

- Értem - ennyi, amit kitudok ejteni. Nem jut eszembe semmi több, mit mondhatnék. Talán nem is akarok. Talán csak ennyi volt, mit megakartam tudni, s most, hogy megtudtam, nincs több mondanivalóm a számára.

Mégis egyszerűen nem megy ki a fejemből egy árva dolog. Egy árva tény, mit még mindig nem árult el nekem és ezúton sem hozta fel. Akarom tudni. Érzem, hogy egyre jobban fáj magamba tartani. Eljött az ideje.

Most, vagy soha...

- Ha veled találkoztam volna először... - vezetem fel újabb gondolatmenetemet félve. Látom Lucien arckifejezését, arca ijedt, mégis kíváncsi. Fogalma sincs arról, mit készülök kérdezni épp. az egészben a legszebb, hogy még magam sem tudom, hogy vélem feltenni a kérdést. - Ha ténylegesen te mutattál volna be Bennek. Ha te találtál volna rám a tetőn - dadogok.

- Igen? - türelmetlenkedik. Már a nyolcadik emeleten járunk a gyerekekkel, kik már egyre inkább fáradtak és lassan mennének mind a ketten haza.

- Ha veled találkoztam volna először - ismétlem meg saját magam -, akkor is megkérted volna Cassie kezét? - bököm ki, mit már oly rég szeretnék megkérdezni tőle.

Ahogy elhagyja a kérdés ajkaim, megkönnyebbülök. Mintha csak egy hatalmas teher tűnne el lelkemről, kíváncsiságomról. Rólam. Bizakodást érzek, félelemmel egyaránt. Nem tudom, szeretném-e tudni válaszát. Ha rossz lesz, érzem, hogy össze fogok törni. Ráadásul előtte. Azonban, ha jó... Akkor is ez fog történni. Nincs menekvés, csak a fájdalom, mitől az ember szaladhat, ameddig csak akar, úgyis utoléri.

- Mármint, ha megkérném? - kérdez vissza értetlenül.

- Nem, már megkérted - emlékeztetem, mintha nem ő tette volna meg.

- Nem igazán - neveti kínjában. Arcomról eltűnik az összes félelem, bizakodás, kíváncsiság. Egyes egyedül az értelem hiánya mutatkozik meg orcámon, mit ő is észrevesz. - Apa még mindig nem találta meg a gyűrűt a felirattal, nincs mivel megkérnem egyelőre a kezét - magyarázkodik, bennem pedig egyre több a kérdőjel.

De hát Lizzie látta. Elmondta, hogy nézett ki a gyűrű és tökéletesen leírta azt, amelyiket képen láttam Lucien telefonján. Miért lenne Cassidy polcán, ha Lucien még nem kérte meg a kezét? Miért hazudik Lucien a szememben?

- Te most kamuzol - nevetek fel, de nem jó kedvemben. Lucien arcára kiül a meglepettség, akárcsak nekem.

- Nem kamuzok - tagadja továbbra is. - Nem kértem meg a kezét, nem a menyasszonyom - hadarja, remélve, hogy hiszek neki.

- De hisz... - gondolkodom. Nem jutok szóhoz, nem tudom mire gondoljak. Egyrészt beakarok jutni a férfi lakásába, hogy én is megnézhessem a gyűrűt. Másrészt, akkor kié az a gyűrű, ami ott van?

- Hisz? - próbálja kiszedni belőlem gondolataimat Lucien, sikertelenül.

- Semmi - sóhajtok. - Mikor tervezed megkérni?

- Amint meg lesz a gyűrű - von vállat, s már többet nem tereli vissza a témát. - Apának fogalma sincs róla, merre lehet - nevet ismét kínjában, mire csak bólintok.

Ezúttal már tényleg nincs mit mondanom neki. Semmi nem maradt, egyedül maradtam gondolataimmal, mik telis-tele vannak kérdésekkel, és jóval kevesebb válasszal. Szeretném tudni őket, de Lucien nem fog válaszolni egyikre sem. Kifejteni a gondolataimat pedig, még egyelőre nem akarom. Félek, hogy túl gondolom. Hogy esetleg Lizzie félre látott valamit. Látnom kell azt a gyűrűt. Hogy milyen kő van rajta, miből készült és mi van belevésve.

Válaszokat követelek.

Rövid fejezet ismételten, azonban örömmel jelentem be, hogy elértük, hogy a word dokumból csupán ötven oldalnyi maradt publikálásra. Egyébként említettem már, hogy ennek a történetnek több kötetet szánok? Nem? Nem emlékszem. Mindegy, a lényeg, hogy messze még a vége. Azonban a következő fejezet nincs olyan messze, már hozom is <3

Snow White <3