𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Huszonhatodik Fejezet

A múzeumba belépve megcsap a hideg levegő. Nincs szél, sem légkondi, de minden be van burkolva fehér, vagy nagyon halvány szürke csempével. A belépőjeggyel a kasszához sétál Ben, míg mi körül nézünk. Messziről látom a falakon díszelgő festményeket. Az emberek körül állják, de még így se takarják el a szemem elől.

- Egész napra szól a jegy, szóval használjuk ki - jön vissza Ben. Megáll mellettem, kezét átlendíti vállamon, hogy közelebb húzzon magához. A földet bámulom, mert tudom, ha felnézek egyenesen Lucienre vándorolnak szemeim. Érzem magamon tekintetét, így még inkább frusztrál az egész helyzet.

Elindulunk végig, a hosszú folyosón, egy hatalmas kerek terem közepébe érve, minek közepén egy óriási szobor áll. Ellépek a társaságtól, hogy egyenesen a férfi szoborhoz lépjek, minek kezei kissé furán állnak, mégis van benne valami erotikus, ahogy kinéz. Mintha maga lenne a vonzalom.

- Nem tudtam, hogy érdekelnek a szobrok - lép mögém Lucien. Kissé mellettem áll meg, hogy szemem sarkából láthassam, hogy ő az. Kezeit háta mögött összekulcsolja és ahelyett, hogy ismét engem bámulna, ezúttal a szobornak szánja minden figyelmét.

- Nem mondanám, hogy érdekelnek - vonok vállat és elmosolyodom. - De van egy kedvencem, ami miatt azt hiszem a többi sem untat - magyarázom, bár tudom, hogy cseppet sem érdekli.

- Kedvenced? - néz rám halovány mosollyal arcán és csillogó szemekkel. - Melyik?

- Szerelem és Psziché szobor - felelem és abban a pillanatban megjelenik képzeletemben előttem a szobor. Ahogy Ámor tartja kezei között Pszichét, a szerelmét. Ahogy minden egyes kis porcikájuk tökéletesen ki van dolgozva. Ahogy Ámor rá néz szerelmére. Egyszerűen tökéletes.

Lucien hallgat és inkább újból a szoborra tereli figyelmét, mi előttünk áll. Nem hozza fel a kocsiban történteket, sem kérdezi meg, hogy miért ez a kedvenc szobrom. Csak elkönyvelte magában, hogy ez a kedvencem és kész. Nincs több mondandója, tekintve, hogy nem is akar ezzel többet foglalkozni.

- Honnan szerezte Cassie a jegyeket? - kérdem ezúttal Lucienre nézve. Mikor viszonozza tekintetem, egy pillanatra néz el gondolkodás gyanánt, majd szóra nyitja ajkait.

- Igazából a nagymamája nyerte bingón - mondja nevetve.

- Nem mondod komolyan - nevetek és is a hírt hallva. Nem is tudtam, hogy még élnek a nagyszülei, legalábbis az egyik. Mondjuk, belátva nem is sok mindent tudok arról a nőről.

- Mikor meghallottam a hírt nekem is ugyanez volt a reakcióm - teszi hozzá és elsétál. Végig nézem, ahogy az egyik festményhez lép a sok közül, s közben érzem hiányának fájdalmát. Indulnék már utána, mikor valaki karon ragad és egy messzebb levő festményhez rángat, mi mellett egy kisebb szobor néz az emberekre.

- Mi ez az egész? - kérdi Austin rémülten, de mégis hangjában vélem felfedezni az idegességet is. A többieket próbálja összeszedni szemeivel, már amennyire megy neki, s mikor meg győződik róla, hogy mindenki kellő távolságban van tőlünk, ismét rám figyel.

- Mire célzol? - hangom elvékonyodik, úgy hangzom, mint egy kisegér, mikor bátyámnak próbálom tettetni a hülyét.

- Vajon mégis mire - forgatja szemeit. - Mondjuk, hogy az egyik pillanatban Ben átkarol, becézget, próbál vigyázni rád, másik pillanatban pedig Lucien letapiz az autóban és te szó szerint semmit nem teszel ellene, sőt még szerintem kibaszottul élvezed is - hadarja magából kikelve.

Most akar elkezdeni normális idősebb testvér szerepet betölteni?

Csak mert azt hiszem arról már régesrég lekésett.