𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Huszonhetedik Fejezet

Belépve a lakásba, elköszönve Lucientől, bezárom magam mögött az ajtót és egyenesen a fürdőszobába megyek, ahol leveszem az összes elázott ruhámat, majd felveszem magamra halvány kék, puha köntösöm, mit derekamnál megkötök. Kilépve a sötét folyosóra elindulok a szobám felé, de mielőtt belépnék, megakadok és leengedem kezemet, mivel már a kilincset nyomtam volna le. Sarkon fordulok és a nappalin keresztül, a lakás egyik legkisebb szobájába igyekszem.

- Mit akarsz? - néz rám Lizzie telefonjáról. Nincs semmi fény a szobájában, egyedül a telefonja képernyője világítja meg arcát. Azonban mikor rám pillant, az unalom helyett az ijedtség veszi át helyét. - Miért vagy csuron víz? Nem kocsival jöttél? - kérdi felülve az ágyon.

- Nagyjából csak tíz percig - vonok vállat és felkapcsolom a szobájában levő lámpát, mi éjjeli szekrényén hever. Pár lépéssel elérem ágyát és helyet foglalok annak szélén. Elizabeth is odaül, közelebb mellém, de nem néz rám. - Sajnálom... a mait - kezdek bele, de nem hagyja, hogy végig mondjam.

- Én is túlreagáltam - hadarja, szemeimbe nem nézve. - Nem akarom, hogy rossz viszonyba legyünk, tényleg sajnálom! - folytatja.

- Én cselekedtem szó nélkül...

- Segíteni akartál - néz rám mosolyogva, majd felnevet. Én sem bírom tovább nevetés nélkül. Mind a ketten szörnyen fáradtak vagyunk már, komolyan már nemigen tudjuk venni ezt a témát, csupán nevetni tudunk rajta.

Mikor alább hagy a nevetés, ismét rám néz és hozzám közelebbik levő karjával, közelebb húz magához. Vállára döntöm fejemet és a velünk szemben levő falat bámulom. Nem látok rá, de tudom, hogy ő is ugyanezt teszi.

- Szerinted jó anya leszek? - Lizzie hangja halk, s remeg a félelemtől, ahogy megosztja velem gondolatait. Eddig eszembe sem jutott, hogy ilyenektől félhet. Nem is érdeklődtem, így fel sem merült bennem, hogy esetleg is félhet az anyaságtól. - Boldog lesz a gyerek apa nélkül? Egyáltalán fel tudom nevelni egyedül? - a kérdések sorra jelennek meg a szeme előtt, de én nem hajolok el válláról, továbbra is a fehér falat figyelem.

- Nem leszel egyedül. Itt leszek én is, de még az is lehet, hogy Austin is. Sőt Lucien is közel lakik - hadarom.

- De te nem lehetsz mindig itt - sóhajt, de nem értem mire céloz, így felegyenesedem és arcát fürkészem a folytatást várva. - Egyszer majd elköltözöl innen, vagy valakivel, vagy magadban.

- Kizárt, hogy itt hagyjalak - nevetek.

- Nem érted - néz el szemeimből az ellenkező irányba. - Én kérlek, hogy költözz el - teszi hozzá, oly halkan, mintha nem akarná, hogy egy szavát is meghallhassam.

- Tessék? - megrémülök. Nem tudom, hogy haragszik-e rám, vagy miért kéri ezt és valahogy a választól is félek. - Ha a gyerek miatt mondod, odaadom a szobám gyerekszobának, elalszom én a nappaliban is.

- Nem erről van szó - nevet, de hallom hangján, hogy még mindig remeg. Nem akar erről beszélni, nem akarja megosztani velem a gondolatait, de úgy érzi most jött el ennek az ideje. - Kell neked a szabadság, az egyedüllét - teszi hozzá. - Emlékszem rád, milyen személyiség voltál régen - néz vissza rám egy halvány mosollyal - mikor úgy igazán Ashlyn voltál.

- Azaz mikor anya élt és még annyira fiatal voltam, hogy nem tudtam mennyire komoly otthon még a helyzet? - viszonzom mosolyát, de jóval szomorúbban, mint ami az ő arcán díszeleg.

- Nem így értettem - vágja rá. - Hanem amilyen ruhákba jártál, ahogyan viselkedtél - emlékezik vissza.

- Gyerek voltam - teszem fel védekezően kezeimet.