𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Harminckilencedik Fejezet

Néha az embernek olyan dolgokat kell megtennie, amikre, ha három-négy évvel ezelőtt azt mondta volna neki valaki, hogy erre kell folyamodnia, az arcába nevet az illetőnek. Mégis most, ahogy egy bizonyos emeletes ház előtt állok, minek falait már körbevették a növények, ablakai töröttek, vagy deszkázottak. A kertben több már a gyom, mint maga a fű, vagy a virág. Az ablakoknál a függöny mindenhol el van húzva, kivéve a legszélső emeleti ablaknál.

Az ajtóhoz egy kövezett út vezet, mi töredezett és alig-alig látszik. Nem mozdulok. Austin is ugyanúgy ledermedve áll a kövezett út előtt, akár csak én. Végül ránézek, nagyot nyelek és lassan bólintok, hogy ideje indulni. Erőt veszek magamon és fellépek a töredezett kövekre és elindulok a bejárati ajtó felé. Hallom magam mögött bátyám lassú lépteit, hogy vonszolja magát és minden egyes lépésével eszébe jut, hogy talán mégsem kellene megtenni azt a lépést. Tudom, hogy ezen jár az esze. Nekem is. De már nincs vissza út, ha már itt vagyunk, muszáj megtenni ezt.

Az ajtóhoz érve kopogtatni készülök, de meglátom a kilincset, miről lekopott a festék és félig-meddig már kilóg az ajtóból.

- Próbáld meg kinyitni! - szólal meg Austin, ahogy vállam fölött átnéz ő is a kilincsre. Teszem, amit mond és belököm az ajtót. Aztán lábaim gyökeret vernek. Képtelen vagyok átlépni a küszöböt, vagy bármilyen mozdulatot is végezni. A bátyám jön segítségemre és kikerülve engem belép a házba. Hátra néz, s int, hogy menjek utána. Ha ő képes volt belépni oda, akkor én is, nem igaz?

Teszek egy lépést. Átlépem a küszöböt. Ahogy körül nézek a ház nagy része poros és mindenfelé muslicák repkednek. Mégis minden ugyanúgy áll, mint amikor én elmentem innen. A nappaliban ahogy elnézem azóta sem lett használva a tévé, de még csak a kanapén sem ült senki. A padlón a kényelmetlen fotel hiánya meglátszik.

- Mehetünk? - szól bátyám, ki már a lépcső alján áll és rám vár. Bólintok és utána sietek. Minden léptemnél egy deszka alattam megrecseg. A lépcsőfokokra ezek után még nagyobb félelemmel lépek fel, nehogy beszakadjon alattunk. De ahogy látom Austint már ennyire nem érdekli ez a helyzet és előttem elindul az emeletre.

A ház horrorfilmbe illő. Akár egy kísértet járta ház, várom, hogy megtámadjon minket egy szellem, egy démon, vagy legalább egy egér rohanjon el a lábam előtt, de sehol semmi. Bár még az egér bármikor jöhet. Síri csönd van, mintha nem lakna itt már senki, bár még az is lehet, hogy már az itt lakó nem él.

A legszélső szobához érve, látom, hogy az ajtó pár centire nyitva van. Bátyámra nézek, s intek neki, hogy maradjon kint. Teszi, amit kérek, mire kicsit meglökve az ajtót, teljesen kinyílik előttem. Mikor megpillantom a szobát elönt a düh. A sok emlék, a veszekedések hada, a bátyám hiánya, anya mentális romlása, minden, amit akkor éreztem napról-napra.

Majd megpillantom őt. Az ágy szélén ül, nekem háttal. Az ablak felé bámul, de nem hinném, hogy kilát az ágyról. Haja őszül, feje tetejéről minden szál kihullott már. Csöndben ül, s maga elé mered. Nem szól semmit, s nem tesz semmit. Tudja, hogy valaki áll a küszöbön, de nem tudja ki.

Teszek egy lépést. Egy lépést, mivel aláírom a sorsom. Nem azért jöttem, hogy bocsánatot kérjen, sem az, hogy esetleg is hajlandó lennék megbocsátani neki. Valami sokkalta rosszabb dolog miatt jöttem. Kuncsorogni.

Még egy lépés és már az ágya sarkánál állok. Még egy, majd még egy. Egészen addig, amíg oda nem érek mellé. Arca már jóval ráncosabb, mint legutoljára. Ha nem látnám szinte fekete pupilláit, nem lennék biztos abban, hogy ő az. Egy fekete ujjatlan felsőt visel, egy rövid nadrággal, látszik rajta, hogy nem rég kelt fel. Valóban reggel van még, korán indultunk el Austinnal.