𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Hatodik Fejezet

Gyerekkoromban a bátyám - mikor még minden rendben volt - vett egy walkmant és mellé egy kis fejhallgatót. Nem boltban vette mert sehol sem talált már, hanem egy vásárban, így nem a legjobb volt, de egynek megtette. Vett nekem mellé öt darab kazettát is. Három olyat, amiket még a vásárban talált, kettőt pedig egy boltban, ahol megtalálta az akkori kedvenc előadóimat, mint például P!nk egyik albuma. Nem volt se szülinapom, se karácsony, semmilyen különleges alkalom, csak megvette és nekem adta. Én pedig mérhetetlenül boldog lettem tőle.

Egész álló nap azokat hallgattam, ha szabad volt, ha nem. Persze ezalatt azt értem, hogy rengetegszer hallgattam iskolában is, mikor a tanárnak nem éppen tetszett, hogy nem figyelek. Nem igazán zavartattam magam, minden alkalommal arra gondoltam, hogy majd otthon megértem az anyagot a tankönyvekből. Még csak első osztályos voltam, nem gondoltam, hogy bármilyen nehézségbe akadhatok.

Aztán ahogy teltek az évek szépen lassan eltűnt az életemből a fejhallgatóval való zene hallgatás. Ennek nagy valószínűséggel a legnagyobb oka az a jegyeim romlásának kezdete volt, már első osztályban. Ahhoz, hogy javítani tudjak a jegyeimen pedig meg kellett vonnom magamat a zenéktől és a walkmantől. Egészen addig a pontig ment ez így, míg apa és a bátyám első alkalommal össze nem vesztek. Persze, mindig vannak a szülők és gyerekeik között viták, de ezt mindannyiunk tudta, hogy más. Én is, anya is, apa is és a bátyám is.

Aznap este feltettem a fejemre a fejhallgatót és betettem egy kazettát, leültem az ágyamra, hátammal nekidőltem akkori sárga tapétás, hideg falamnak és lehunytam szemeimet. Nem akartam hallani a vitát. Nem akartam hallani az egymás becsmérlő szavakat, se a káromkodásokat. Nem akartam hallani őket.

Nem akartam hallani semmit.

Kiakartam zárni minden zajt, minden történést, mindent. Nem akartam ott lenni. Elakartam szökni egy másik valóságba, egy másik világba, ahol minden jó, nincs vita, nincs veszekedés, nincs semmi negativitás az emberek körül, csak a boldogság, csak a pozitivitás. Ez volt akkoriban minden vágyam. Bár tudtam volna, hogy bátyám és az apám veszekedése ekkor még csak a kezdetek kezdete volt.

Végül rászoktam ismét a zene hallgatásra fejhallgatóval. Annyira jó érzés volt kizárni a negatív dolgokat az életemből ismét, mint régen - már amennyire lehetett - a zene erejével, hogy minden egyes alkalommal ezt tettem. Minden egyes apa vs bátyám veszekedésnél feltettem a fejhallgatót és zenét hallgattam. Csak ezeknél kellett ezt tennem.

Ha panaszkodtak rám az óvónők, senki nem foglalkozott velem, mert apa jobban el volt foglalva a bátyám ügyeivel, anya pedig azzal, hogy lecsillapítsa apa féktelen haragját. És ugyanez ment általános első osztályában is.

Persze volt, hogy nem fejhallgatóval hallgattam a zenét, csak hogy táncolhassak. Ez volt a másik mentsváram. Sose voltam táncos, nem is leszek, hisz nem tudok táncolni, de mindent felülmúlt mikor egy rossz nap után bekapcsoltam zenéimet és elengedve magam hagytam, hogy a dallam irányítsa minden porcikámat.

Az a walkman azóta eltört.

Apám haragjának köszönhetően.

Miután elköltöztem otthonról az volt a legelső dolgom, hogy vegyek magamnak egy Bluetooth-os fejhallgatót. Nem kellett, hogy professzionális legyen sem, hogy a hangzása kiváló, csupán, hogy végre újra kizárhassak mindent és mindenkit az életemből, legalább egy öt percre.

Megtettem.

És ennek már két éve. Azóta is őrzöm a fejhallgatót, de már sokszor anélkül hallgatom a zenéket és táncolok.

Mint régen.

Idegesen rontok ki a lépcsőház tetőjére a mai nap után, hogy végre kiadhassam magamból a gőzt, azonban mikor kilépek megtorpanok. Egy férfi áll a korlátnál és a lemenő Napot figyeli. Belátom gyönyörű ilyenkor az ég, de sokkalta jobban örülnék, ha már a Holdat látnám teljes pompájában.