𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Tizenharmadik Fejezet

Azt hiszem jól tettem, hogy három napja elmondtam a családi drámát Bennek. Azóta már nem kíváncsiskodik annyit és beletörődött abba, ha valamit nem akarok megosztani magamról, a múltamról. Pontosan ezért eljött az én időm.

Az utóbbi három napban én kérdezősködtem róla. Elmesélte, hogy gyerekkorában volt egy kutyája, akire Luciennel ketten vigyáztak. A neve az volt, hogy Belle és spániel volt. Nagyon sokat mesélt arról a kutyáról, szemei ragyogtak közben szeretete jeléül.

Szóba jöttek az ő szülei is, kik a mai napig együtt vannak, de néha már nem jönnek ki olyan jól egymással, mint annak idején, mikor a két fiú kicsi volt. Hozzá tette, hogy az egyik nagymamája él már csak, valószínűleg már csak az tartja életben, hogy lássa valamelyik unokáját házasodni. Elvileg nem sokan tudnak Ben házasságáról, így merem feltételezni, hogy az a bizonyos nagymama sem tud róla.

Sok minden más is szóba jött, mint például a munka. Mint kiderült, ingatlanügynökként dolgozik a tőlünk két órányira levő nagyvárosban. Rákérdeztem, hogy az öccse mit dolgozik, de erre már nem felelt semmit. Nem értettem miért tereli a témát, de úgy éreztem nem most van az ideje, hogy rákérdezzek.

Telefonom csörgése zavarja meg esti mosogatásom. Egyedül vagyok a lakásban, Lizzie már egy órája dolgozik, Ben pedig nem réges-rég átment Cassiehez segíteni összeszerelni egy asztalt, amit nem olyan rég vett az Ikeában. Megtörlöm egy rongyba a kezem és kezembe veszem a rezgő telefont. Ismeretlen számot ír ki, mi miatt elgondolkozom, hogy ki kereshet este nyolckor, majd inkább felveszem.

- Igen, tessék?

- Te vagy Ashlyn? - szól bele egy ismeretlen, mély női hang.

- Igen. Miben segíthetek?

- Beküldenéd dolgozni Elizabethet, vagy legalább kifizettetnéd vele a piát? - kérdi. Hangja tele van idegességgel. Még mindig nem értem a helyzetet, így válasz helyett csupán ezt kérdezem:

- Elnézést, de kivel is beszélek?

- A bár tulajával, ahol a lakótársad felszolgáló - feleli.

- Tessék? De hát Lizzie már nagyjából egy órával ezelőtt bement dolgozni - szögezem le és zaklatottan kirohanok a konyhából a nagy tükör elé, mi a bejárati ajtóhoz közel áll és belebújok szedett-vetett cipőmbe.

- Sajnálom, de ez nem így történt... - hangja halk és kínjában felnevet, de mégis érződik rajta, hogy feldúlt. Bár nem látom, egészen biztos, hogy az orrnyergét fogja, miközben velem beszél.

- Odamegyek! - mondom bele a telefonba. Nem várom meg, hogy bármilyen reakciót is kiváltson belőle válaszom, kinyomom a hívást. Az sem érdekel, hogy pizsama van rajtam, már csak az lebeg a szemem előtt, hogy Lizzie, a lakótársam, a legjobb barátom, aki testvérem helyett is testvérem volt, eltűnt ebben a kisvárosban.

Leveszem a falról a kulcsot, kinyitom az ajtót, majd egy hatalmas becsapódással csukom be magam mögött. Az se számít már többet, hogy kiesik-e a helyéről az ajtó, vagy sem.

Olyan gyorsan rohantam a már így is kissé szakadt cipőmbe, mint még életemben soha.

A bár ajtaját egyenesen berúgtam és pár lépéssel a pult előtt termettem.

- Igen? Mit adhatok? - fordul felém egy vörös, göndör hajú nő, ki elég sokat mutat felső testéből. Vállai végig vannak tetováltatva, hajában egy fekete hajpánt díszeleg, nyakában pedig egy gitár pengető.

- Beszélhetnék a tulajjal? - hadarom. A nő szemét forgatja és sarkon fordulva hátra sétál egy ajtóhoz.

- Ash? - hangja rekedtes és már azt hinné az ember, hogy felismerhetetlen, de ahogy kimondja ezt a becenevet, egész testem beleremeg. A hang irányába fordulok és ott áll előttem egy lépésnyire Lucien.