𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Harminchatodik Fejezet

- Liz! - kiabálom, mikor berontok a közös lakásunkba. Nem felel, így amint lekapom magamról a több réteg ruházatot, hogy csak egy pólóban és nadrágban maradjak, a szobája felé veszem az irányt. Hallom onnan a motoszkálást, így biztosra tudom, hogy itthon van. - Elizabeth! - kiáltom ismét, s berontok a szobájába, de bár ne tettem volna. Szemeim kitágulnak a meglepettségtől, s egy lépést hátrálok vendégünktől.

- Hozzád jött, de amíg várt rád, beavatott a délelőtti eseményekbe - hajtja le fejét Lizzie, hogy se rám, se Lucienre ne kelljen néznie. Nem tudom, hogy eddig járt-e már a férfi a lány szobájába, mindenesetre elég szürreális élmény számomra, hogy egy ennyire kislányos, kis szobában, az ágyon ül egy korom feketébe öltözködött férfi.

- Mit keresel itt? - kérdem Lucientől, de ahogy kimondom, belátom, hogy nem rég még ő volt az, ki ezt kérdezte tőlem és én nem mondtam semmit. A férfi hátrébb húzódik, hogy hátát a falnak tudja érinteni.

Nem felel.

Karjaimat mellkasom előtt keresztbe teszem idegességem jeléül és minden felé nézek rajtuk kívül.

- Ha te elmondod mit kerestél nálunk, akkor én is elmondom neked - szól, de arcán kivételesen nem mutatkozik meg a játékos mosoly, mi általában ilyen helyzetekben ott díszeleg. Érzelem mentes. Csöppet sem akarja, hogy belelássak a fejébe, vagy legalább, hogy azt tudjam, mit érez jelenleg.

- Azt hiszem pontosan tudom miért jöttél.

- Hallgatlak - sóhajt, s lehunyja kék szemeit. Megkönnyebbülök. Sokkalta könnyedebben beszélek hozzá, ha közben nem kell a szemeibe néznem, mikben oly könnyedén tévedek el, mint egy erdőben. - Akarod tudni, mi volt a szándékom reggel, nem?

- Nem - vágja rá. Homlokomat ráncolom válasza hallatán, s egy lépést felé teszek, mire kinyitja szemeit és végig mér. Lejjebb rángatom magamon pólóm alját, még akkor is, hogy tudom, minden testrészem tökéletesen takarásban van vele szemben.

- Kimennél? - néz Lizziere komoly tekintettel, mintha valami szörnyen fontos dologról lenne szó. Ekkor döntöm el, hogy még nem avatom be, hogy tudom, hogy a néni, akinél jó múltkorában találkoztunk, rokona. Nem avatom be még semmibe. Össze kell tennem a szálakat, még mielőtt bármit is mondanék bárkinek.

A lány már épp felállni készül, mikor ismét felszólalok:

- Maradj!

Lucien rám pillant, szemei pedig villámokat szórnak, majd belenyugszik és ismét hátra dől. A lány idegességében képtelen erre, így egyenes háttal ül és az eseményeket figyeli.

- Miért jártál nálunk? - kérdi terelve a témát saját gondjaira. Nem tudom, hogy tényleg őt zavarja-e, vagy menyasszonya küldte most ide.

- Kerestem valamit - felelem.

- Mit?

- Nem. - vágom rá, arcára kiül az értetlenség. - Most én jövök - bólint és figyelmesen hallgatja kérdésemet. - Te vagy most a kíváncsi, vagy a menyasszonyod küldött?

- Először is, igen, én vagy kíváncsi mert szörnyen érdekel, mi a bánat vitt rá téged arra, hogy megvárd, hogy elmenjek, majd utána kezdj bele hadműveletedbe.

- Várj, honnan...

- Láttalak átrohanni, mikor beszálltam Ben autójába - feleli fel nem tett kérdésemre. - Ő is látott. És másodszor pedig, Cassie nem a menyasszonyom!

- Nem az? - kapcsolódik be Elizabeth is, hangja kissé elvékonyodik a félelemtől, de ez most már őt is érdekli, akár csak engem. Azt hiszem megtaláltam az embert, aki velem tarthat a kirakós kirakásában.