𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Harmincötödik Fejezet

Kezemben egy doboz csokis keksszel, mit Lizzie sütött, egy egyszer látott ajtó előtt állok és várom, hogy ide érjen a lakás lakója és kinyissa előttem. Egy ideig várnom is kell, hisz az itt lakó nem hiszem, hogy gyorsaságáról híres. De mindez megéri, mikor a küszöbön álló öreg hölgy halkan köszön, majd mosolyogva elkéri tőlem a dobozt, majd félre állva beenged otthonába.

Bevallom, azt hiszem pontosan arra a látványra számítottam, mint amit most látok. A falakon sorban festett képek díszelegnek, leginkább ételekről. Zsúfolt lakás, nincs olyan nagy rend, látszik, hogy egyedül, magányosan él itt.

- Bocsánat a rumliért, nem tudtam, hogy ma vendéget fogok fogadni - nevet kedvesen, s leteszi a dobozt a nappali közepén levő kis asztalra, majd helyet foglal egy hosszú, sötét zöld kanapé szélén, mi néhol már ki is van lyukadva. Először csak az asztal mellett állok, nem tudom, hogy mit tegyek, de Cassandra megütögeti a magam mellett levő helyet. Nem vagyok ellene, leülök mellé és a velünk szemben levő falat nézem, min össze-vissza vannak képek.

A legtöbben felismerem az öreg néni, bár még fiatalabb a képeken. Van egy csomó kép, miken gyerekek is vannak, egészen pontosan három. Két kisfiú és egy lány. A három gyereknek korom fekete hajuk van. A lány, akár Weddnesday Addams, úgy fest a képeken. Bár haja minden képen ki van engedve, egyiken sem mosolyog. Minden képen komoly arca van, mintha érzelem mentes lenne. A legtöbb képen fekete ruhát visel, minek szoknyája fodros. Két fi között áll, kiknek vele ellentétben fülig ér minden képen vigyoruk. Mindegyik képen elegánsan festenek, hajuk tökéletesen be van állítva.

- Ők a gyerekeim - szólal meg egy idő után, megtörve ezzel a csöndet. - A lányom a húgomról kapta a nevét, Lily - mosolyodik el, s feláll mellőlem, odalép a fal elé és megérinti az egyik képet, min egymás mellett áll a három gyerek. Kíváncsi voltam a többiekre is, akik még a képeken szerepelt, így én is csatlakoztam és közelebb léptem a képekhez.

- Van egy húga? - teszem fel az első kérdést, ami abban a pillanatban eszembe jut.

- Csak volt - emlékezik vissza a múltjára. Hangjából és szavaiból rájövök, hogy nem a legjobb témára kanyarodtam rá az imént. Ahogy rám néz, ő is észreveszi, hogy kissé rosszul érzem magam miatta. - Drágám ne aggódj, nincs semmi baj, mindenki kíváncsi - teszi óvatosan kezét vállamra, hogy ne megnyugtasson. Elnézek, hogy véletlenül se kelljen kedves arcát néznem és inkább a képeke levő személyeket figyelem. De nem hagy nyugodni a kíváncsiságom. Utálom ezt a tulajdonságom.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? - hangom oly halk, hogy nem vagyok benne olyan biztos, hogy egy szavamat is hallotta. De úgy tűnik amilyen öreg, olyan jó a hallása. - Sajnálom! Nem szerettem volna tapintatlan lenni!

- Nem voltál az, drágám. Eddig, akivel csak találkoztam, mindannyiukat érdekelte - meséli. - A húgom, Lily a szülőágyon halt meg - most az ő hangja halk.

Nem szólalok meg. Képtelen vagyok. Szemeim könnybe lábadnak, bár látom, hogy az övéi nem. Nem tudok megszólalni, ha megtenném, rögvest potyognának könnyeim.

- És ő a te lányod? - mutatok a lányra a képen.

- Mostoha - feleli. - Igazából unokahúgom - arcán egy halvány mosoly látszik, ahogy elérzékenyül. - Ők ketten viszont tényleg a fiaim.

- Ő a húgod lánya, igaz? - kérdem félve. Nem tudom meddig van a határ és nem akarom átlépni. De a néni csupán bólint.

- Mikor megszületett, az anyja belehalt a szülésbe - magyarázza. - Soha nem pillanthatta meg a saját lányát - hangja megremeg, ahogy kiejti a száján a szavakat és átnéz inkább egy másik képre.