𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Tizenegyedik Fejezet

- Mit mondtál Luciennek, hogy meghívott minket ide? - sutyorog Lizzie, mialatt a többiek a lakásban limonádét töltenek maguknak. Mikor megjöttünk, mi ketten azonnal elfoglaltuk a kanapé nagy részét, de most mégis közelebb húzódik hozzám, hogy ne kelljen hangosan beszélnie. Egyikünk sem akarja, hogy a három muskétás egyike is meghallja véletlenül bármely szavunkat is.

- Semmit - vonok vállat, de nem nézek rá. Ismer annyira, hogy akár a tekintetemből képes legyen kiolvasni bármit.

- Tudom, hogy valamit eltitkolsz - mondja és az ajtó irányába néz, ha véletlenül jönnének a többiek. Pár pillanat telik el, mikor elsőnek Cassie teszi be a lábát a nappalijukba és leül a fotelbe, véletlenül se kelljen mellénk ülnie. A nő végig személyemet figyeli, majd kieső szemekkel, mintha ártottam volna neki. Kissé rémülten nézek vissza az éppen nyíló ajtóra. Lucien sem hozzánk ül, barátnőjéhez lép és a fotel karfáján foglal helyet, míg bátyja Elizabeth mellett a kanapén. Sem Benre, sem testvérére nem merek nézni, így inkább magam elé nézek a földre és hagyom, hogy elterelődjön a figyelmem.

- Meddig maradtok? - kérdez Cassie. Már most azt akarja, hogy távozzunk, hogy úgy tehessen a nap hátra levő részében, mintha nem is találkoztunk volna. Vagy, mintha nem is ismerne minket. Az utóbbinak lehet én is örülnék.

- Nem hiszem, hogy sokáig - legyintek és Lucienre nézek, ki szemkontaktust létrehozva belekortyol limonádéjába. - Ben, körbe vezetnéd Lizziet? - nézek a két említettre, de semmi féle reakciót nem vált ki az idősebb fivérből kérésem. Elizabeth is rá néz, mire a férfi feleszmél, bólint és feláll a lány mellől. Lizzie is így tesz, majd mikor kimennek a nappaliból, visszanézek a gerlékre, kikkel hármasba maradtam. Lucienre nézek, próbálom csak egy pillantással is tudtára adni, hogy mit akarok. Felfogja az üzenetet és kiissza a pohara tartalmát. Lenéz szerelmére és elmosolyodik.

- Hoznál nekem még inni? - veti be kiskutya szemeit, mikről eddig nem volt tudomásom. Magam is meglepődöm néha kis titkain.

- De nincs már itthon citromlé - feleli Cassie és próbál ellenállni a barátja szemeinek. Látszatra sikerül is neki, de képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan. Tekintete olyan, akár az őszi erő, mi úgy ragyog, akár egy gyémánt. Egy darabig még habozik, majd felsóhajt. Feláll a fotelből és elindul a nappali ajtaja felé. - Elszaladok a boltba! - kiáltja el magát, mire csak Ben reagál. Végig hallgatom, ahogy belebújtatja lábát kopogós cipőjébe, végig sétál a folyosón, akár egy kifutón és egy hangos csapódással becsukja maga mögött a bejárati ajtót.

Lucien abban a pillanatban leugrik a karfáról és mellettem helyezi magát kényelemben. Lábait sem teszi le a padlóra, felém fordulva, törökülésben ül és arcomat fürkészi. Bár nem nézek oda, de szemem sarkából, minden kis mozdulatát szemügyre veszem. Minden apró mosolyt, kézmozdulatot, ahogy megigazítja ingét, majd hajába túr, min már sehogy sem lehet segíteni, hogy tökéletesen álljon, így csak még jobban összevissza áll az egész frizurája. Érzem, ahogy szemei lyukat tudnának fúrni bőrömbe, de nem néz el. Hangosabban hallom, ahogy a szívem dobog, mint azt, hogy Lizzie és Ben átsétálnak egyik szobából a másikba.

Mégis nem tudom, hogy lennék jelenleg bárhol máshol, mint most itt ebben a helyzetben.

- Most már alkalmas, vagy nem fogsz többet hozzám szólni? - szólal meg, még mindig engem fürkészve. Nem szeretem, ha néznek, de ahogy ő teszi, azt mindennap eltudnám viselni.

Csak arra tudok gondolni, hogy milyen szépen táncoltak ajkai az én ajkaimmal. Ahogy előtte megérintett, majd ahogy rám nézett. Ahogy még egy lépést tett előre megszakítva a köztünk levő űrt.

- Megpróbálhatnánk úgy tenni, mintha meg sem történt volna? - kérdem halkan, erőtlenül. Nem tudok hangosabban erről beszélni. Nem vagyok képes rá.