𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Tizenhetedik Fejezet

- Nem voltál ott - suttogom rá sem nézve, egy lépéssel távolabb állva tőle. Lassan felnézek és ránézek. - Soha nem voltál ott! - kiabálok, de közben már nevetek kínomban, akár egy eszelős. Nem tudom eldönteni mit érezzek. A sebről letépett ragtapasz miatti fájdalmat, a haragot, mi az évek alatt felgyülemlett bennem, vagy a nyugalom és öröm keveredésért, mert most itt áll előttem és nem fordít hátat nekem. - Elmentél és soha nem tértél vissza! Mintha nem is léteznénk! - ordítom, mintha oly távol lenne tőlem, hogy máshogy nem hallhatja. - Mintha nem is léteznék - hangom ezt már halkan mondja. A suttogásnál is halkabban.

- Te is tudod, ha visszamentem volna, apa-... - kezd bele magyarázkodásába, de semmi kedvem végig hallgatni mit gondol apáról, bármennyire is utáltam őt mindig is.

- Apa mellett ott volt a házban egy kislány, akinek minden egyes nap hiányzott a bátyja - szólok közbe, mielőtt befejezhette volna mondandóját. - És egy anya, aki halálra aggódta magát a fia miatt - teszem hozzá, oly halkan, hogy még magam is megbánom.

- Ezt, hogy érted? - kérdezi elhalt hangon, arca már szomorúság helyett értetlenséget sugall felém. Nem tudja?

- Tessék? - lépek egy lépésnyit még hátrébb, a kép mellé. Margot lehajol érte és felveszi, hogy átadja nekem, majd karon ragadja a két kölyköt, hogy kikísérje őket a szobából, magunkra hagyva Austinnal.

- Azt mondtad, hogy halálra aggódta magát - ismétli szavaimat. - Ezt csak képletesen mondtad, igaz? - látom, hogy könnybe lábadnak szemei és nem jut továbbra szóhoz. Reménykedik, hogy szavaim megnyugtatják, mitől csak még nagyobb fájdalmat érzek magamban. Nem volt ott a temetést. Egészen eddig azt hittem azért, mert nem érezte magát méltónak, hogy részt vegyen rajta. Haragudtam rá, utáltam, amiért egyedül álltam végig anya temetését. Apa nem jött el, mert elfoglalta fivérem elkergetése előlünk, Austin pedig, mint kiderült egészen idáig azt sem tudta, hogy anya meghalt.

Nem hívtam meg senkit. Megloptam apámat, hogy kitudjak fizetni egy röpke temetést, amit egyes egyedül álltam végig és kísértem el anyámat utolsó útjára. Minden egyes pillanatára úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Télen volt, így azt hittem könnyeim arcomra fognak fagyni, de még csak pislogni se pislogtam. Nem tudtam megmozdulni, sem megszólalni, csak bámultam, ahogy a sírt elássák a föld alá. A végére jelent csupán csak meg Elizabeth, hogy kikísérjen a temetőből és beültessen a kocsijába. Aznap nem aludtam otthon. Nem akartam látni Austin üres ágyát, hol már évek óta nem alszik senki. Nem akartam látni, anyám üres ágyát, mit még csak apám észre sem vett, hogy üres. Nem akartam látni, apámat, ki belebolondult a fia iránt érzett gyűlöletbe.

- Anya halott - hagyja el a két eddigi legfájdalmasabb szó ajkaimat. Austin lábai feladják a munkájukat, majd a férfi a padlóra rogy. Térdel, arcát kezeibe temetve, kiengedve kósza könnyeit. Közelebb lépek és mellé ülök, hogy megpróbáljam megnyugtatni, de nem megy. Nem tudok hozzá érni, se megszólalni. Ő nem látta, amit én. Nem látta, mit élt át a család, miután elment és többet nem jött haza. Nem látta mit élt át anya, minden egyes nap, mikor megbizonyosult, hogy nem tér haza. Nem látta mit éltem át én, ahogy napról napra megerősödtem, és egy naptól fogva én vettem át anya szerepét és anya az enyémet. Én próbáltam megvigasztalni őt, nem Austin és nem apa. Nem látott semmit az utána következendő évekből.

Nem volt ott!

Sírva fakadok, akár csak ő. De olyannyira, hogy nem kapok levegőt. Felállok mellőle és kirontok a szobából. Egy dolog jár a fejemben. Egyetlen egy dolog. Az utóbbi időben úgy igazán boldog, csupán pár alkalommal voltam. De mindegyikben meg volt az az egy közös pont, ami összeköti ezeket az emlékeket.