Brown eyes | JAKEHOON✓

negyvenkettő

- Sssh! Nem akarod, hogy bárki is meghallja, ugye? - Fogta be a számat Jake, bár ő is tudja, hogy ez nem ér semmit, ugyan úgy tudok hangos lenni, ha akarok. - Jól van, ügyes vagy bébi!

- Csak kussolj és folytasd!

- Ha nem maradsz csendben, mindketten bajban leszünk!

- Tudom, tudom és csendben maradok, csak csináld!

- Jó lesz így egyáltalán?

- Többet!

- Biztos vagy benne?

- Igen! Várj, használd ezt is...

- Komolyan?

- Uhum... Imádom!

- Biztos, hogy jó ez így? Tudok főzni, de ilyet azért még nem csináltam...

- Ne aggódj, finom lesz! Sokszor csináltam ezt nyáron, ha a hajnali órákban megéheztem. - Próbáltam megnyugtatni, mert bár ez tényleg abból állt, hogy összedobtam mindazt amit jónak találtam, az íze mégis fantasztikus volt, így hát vele is ezt fogom megkóstoltatni.

Anya főztje szokás szerint remek volt, ettünk is belőle sokat, de a hajnali órákban járunk és ismét megéheztünk, így hát abban maradtunk, hogy gyorsan összedobunk valamit. Persze ilyenkor minden viccesebb, így bármit is csináltunk, nevettünk rajta utána pedig csitítgattuk egymást nehogy felkeltsünk bárkit is, elvégre a szüleimnek reggel munka, Yeji-nek meg iskola. Arról nem is beszélve, hogy anya nem szereti, ha rajta kívül más tevékenykedik a konyhában, kivéve ha egy egyszerű szendvicsről van szó.

Jól szórakoztam vele, olyan volt mintha legalábbis most lennénk fiatal tinédzserek.

Csak néztem ahogy főz és mosolyogva magyaráz valamit, bár nem hallottam belőle semmit, mert nem erre koncentráltam, hanem a szép vonásaira. Nem válaszoltam neki egy ideje, így felém fordult és újra megkérdezett valamit, de ismételten nem hallottam belőle semmit, így csak megráztam a fejem és igyekeztem minden figyelmemet neki szentelni.

- Bocsi nem figyeltem, mit mondtál?

- Kértem, hogy hozz tányérokat. Min jár az a csöppnyi eszed?

- Semmin... Minden üres idebent. - Mutattam a fejemre, de még csak meg sem cáfolta amit mondok, ami kissé sértő volt. - Most azt kéne mondanod, hogy nem is vagyok hülye vagy, hogy ne mondjak ilyet, mert nem igaz.

- Nem vagy hülye, csak lassú. De így szeretlek, cuki vagy.

- Még szép, hogy az vagyok. - Indultam meg a tányérokért, amit aztán az asztalhoz is vittem és megterítettem, de ahogy megfordultam feltűnt, hogy Jake mit is bámult amíg háttal voltam neki. - Perverz!

- Hát nem tagadom, igencsak megmozgattad a fantáziámat.

- Inkább gyere enni.

- Utána lesz desszert is?

- Utána alvás lesz, holnap mi megyünk Yeji-ért a suliba szóval nem aludhatsz délig.

- Kár... De akkor együnk!

Másnap délután mindketten fáradtak voltunk természetesen és már akkor majdnem elaludtunk amikor Yeji-re vártunk a suli parkolóban. Fura, mert nem vagyunk mi annyira idősek és egy generációba tartozunk, a mostani tinik mégis annyira másnak tűnnek, kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet most az ő korosztályukban lenni.

Jake már behunyta a szemeit mellettem, de nem is próbáltam meg felkelteni elvégre ő vezet, inkább most pihenjen mint menet közben.

Hosszas várakozás után végre megjelent Yeji is az udvaron, mögötte pedig egyből felbukkant egy srác, így én is kiszálltam a kocsiból és feléjük indultam.

A srác lekapta a fejhallgatót a fejéről és elé állva feltartotta, hogy véletlenül se tudja visszavenni, azonban nekem nem okozott gondott kikapni a kezéből. Fordult is egyből és nem túl illedelmesen felemelte rám a hangját, mire csak felvontam az egyik szemöldökömet, ő pedig hirtelen el is hallgatott és tett hátra pár lépést.

- Ne hátrálj, szeretném megtudni, hogy miért zaklatod a húgomat?

- A húgodat? - Nézett ránk felváltva, majd csak frusztráltan a hajába túrt. - Uhm... Nem bántani akarom... - Olyan vörös volt, mint egy paradicsom, szóval innentől kezdve egyértelmű volt, hogy miért ugrál mindig körülötte, bár az udvarlását nem éppen így kéne kifejeznie.

- Tetszik neked, ugye? - Kérdeztem rá a pánik pedig jól látható volt az arcán, amin muszáj volt mosolyognom elvégre ha Yeji eddig nem is tudta, most már egyértelmű lesz neki is a dolog. - Ne így akarj a közelébe kerülni, ezzel csak zaklatod, mást nem érsz el vele.

- Bocsánat...

- Yeji, nem akarsz mondani valamit?

- Sosem járnék egy olyannal aki nem érti, hogy mit jelent a "nem". Még egy kutya is képes felfogni.

- Hát nem pont erre gondoltam, de oké. Na menjünk, Jake már biztos horkol a kocsiban.

- Ő is itt van?

- Persze, ő vezetett. A kocsiját azért nem adná át senki másnak. De miért is vagy te ennyire boldog emiatt?

- Jake hyung helyes... És ezalatt azt értem, hogy nagyon, de baromira helyes. - Az nem kifejezés, hogy a válaszán ledöbbentem elvégre eddig mindig az volt, hogy nem kedveljük, most meg odáig van érte. Aggódnom kéne, hogy lesz fiú bolond korszaka? Kimélje meg magát, nem érünk mi annyit. - De hyung... Még mindig úgy szereted őt ahogy azt kiskoromban is mondtad?

- Ha? Mire gondolsz?

- Hogy szerelmes vagy belé. Ahogy ő is beléd. Igazam van?

- Mi? Nem! Vagyis hát egy része igaz, de nem. Vagy nem tudom... Talán, fogalmam sincs.

- Tehát igen.

- Nem! Csak barátok vagyunk.

- Mint amikor történelem órán azt mondják, hogy igen közeli barátok voltak?

- Hol tanulsz te ilyeneket? Ne! Inkább ne is válaszolj! Ülj be a kocsiba, aztán haladjunk.

Persze egész úton azt hallgattam ahogy Jake-nek ecseteli, hogy mennyire szerelmes vagyok belé és bár le akartam állítani, a boldog sárga szemek láttán nem tudtam megtenni.

Ők elszórakoztak az úton, így én pihentem még ha nem is tartott sokáig, már nem igazán bírtam nyitvatartani a szemeimet.

Amint hazaértünk, mi át is öltöztünk valami kényelmesbe és elfeküdtünk az ágyon, míg indítottunk valami sorozatot amin aztán pillanatok alatt el is aludtunk. Azt hiszem ez volt életem eddigi legkényelmesebb alvása, sosem aludtam még ilyen jól.

Csak késő délután keltünk fel a beszűrődő napfényből ítélve, de még ekkor is kellett várnunk legalább egy tíz percet, hogy magunkhoz térjünk és működő képesek legyünk.

Jake még nem akart felkelni, így inkább a mellkasomra hajtotta a fejét, hogy én se szökjek el, tehát nekem nem maradt más, minthogy telefonozzak egy kicsit és addig megnézzem keresett-e valaki.

A csoportos beszélgetésünkben hagytam ki igen sok üzenetet, valamint Chris és a barátja is írt nekem, mert összevesztek, de csak gyorsan lerendeztem azzal, hogy beszéljék meg felnőtt módjára. Nem kell nekem mindenkit kibékíteni, nem rám tartozik.

Elég volt nekem a két testvér.
Azóta úgy érzem elég volt nekem a drámából. Persze ahogy többet megtudtam a családjukról, sajnáltam őket, de amennyit ők drámáztak egymás között ahelyett hogy leültek volna beszélni... Borzalmas.

És valahogy még is mindig Jake vagy Chris mellett kötök ki. Ennek már csak jelentenie kell valamit, nem?

Lehet el vagyok átkozva.