Brown eyes | JAKEHOON✓

negyvenhét

- Nem vagyunk együtt. - Ráztam meg a fejemet, Jungwon pedig csak értetlenül nézett rám, míg Jay a fejét fogta.

- Kitalálom. Nem hívott randira és ezért nehezíted továbbra is a dolgát. - Tényleg kitalálta, így csak bólintottam neki, mire most már Jungwon is felsóhajtott.

- Hát te hülye vagy... És menthetetlen.

- Hé! Azt még elfogadom, hogy hülye vagyok, de korántsem menthetetlen!

- Nem úgy tűnik. És hol van most Jake?

- Chris-el mentek valahova, azért idegesítelek most titeket.

- Milyen nagylelkű... Sunoo nem ért rá, hogy inkább vele dramatizálj?  - Kérdezett rá Jay, mire csak szemet forgattam elvégre nem értem miért nem értékeli a jelenlétemet. Nem kell mindig minden egyes pillanatban kettesben lennie Jungwon-nal, néha másokra is szakíthatnak időt, még ha számukra idegesítő is.

- Nem, elment valahova Nikivel. Jut eszembe! Ti tudjátok, hogy kivel van együtt Niki?

- Ha akarja majd elmondja. - Válaszolt Jungwon, amiből most már tényleg vettem az adást, hogy jelenleg nem látnak szívesen, így hát nagy nehezen felálltam és az ajtóhoz bicegtem, majd mindenféle köszönés vagy bármi szó nélkül otthagytam őket.

Ha nem akarnak a köreikbe hát akkor nem maradok ott tovább, de akkor ezt meg lehetett volna mondani rendesen is, nem kell ilyen stílusban utalgatni rá. Mikor szóltam én be nekik bármi rosszat is? Mindig tisztelettel bántam mindkettejükkel és ott vagyok nekik ha kell, olyan nehéz lenne egy kis kedvességet mutatni felém?

Már csak annak örülök, hogy legalább a bicegésemre nem szóltak semmit amikor kijöttem onnan. Az elején vicces volt persze, de azért kezd egy kicsit sértő lenni, hogy még mindig képesek ezzel viccelődni. Nem én választottam egy életre szóló sérülést, igazán észrevehetnék már.

Mivel jóformán senki nem volt a barátaim közül akikkel együtt tudtam volna tölteni némi időt, inkább csak a szobámba mentem és besötétítve mindent, majd az ajtót bezárva, indítottam valami sorozatot és befeküdtem az ágyamba pihenni. Nem voltam fáradt, legalábbis nem éreztem magam annak, még is pillanatok alatt bealudtam és valamikor a hajnali órákban ébredtem meg. Volt pár üzenetem meg nem fogadott hívásom, így először azokat néztem meg.

Jake-től származott a legtöbb hívás és üzenet, amire gyorsan vissza is írtam egy "bocsi, aludtam" üzenetet, majd megnéztem a többit is.

Jay keresett valami miatt aztán ahogy elnéztem üzenetben megbeszélte magával, hogy haragszom rá, így írt nekem egy egész regényt arról, hogy ne legyek már gyerekes, meg hogy legyek figyelemmel másokra is nem pátyolgathatják mindig az én lelkemet. Jungwon is írt valami hasonlót bár ő odatette a végére, hogy nem szeretné ha emiatt most vita lenne vagy rosszban lennénk, így neki válaszoltam egy rövid "oké"-t, Jay-nek meg megírtam hogy nem olvasom el azt mind, hiába tette már meg. Úgy se tudja.

A csoportban persze megint megláttam magam mint téma, hogy nem-e látott valaki vagy tudja, hogy hol vagyok, amit aztán újabb sánta viccek követtek, de már meg sem lepődtem rajta.

Úgy is csak azt mondják utólag, hogy csak vicceltek és nem kéne így magamra venni. Amit miért ne tennék, ha egyszer rólam van szó?

Bár még nagyon korán volt, már nem voltam álmos, így megkezdtem a napomat és zuhanyoztam egyet, majd egy gyors fogmosás után elkezdtem felvenni valami edzős ruhát és a korcsolyámat felvéve indultam meg a pályára.

Tudom, nem igazán megy már ez nekem, de arra még jó, hogy kiszellőztessem a fejemet és egy kicsit feszegessem a határaimat, szeretnék hinni abban, hogy némi edzéssel kicsit jobb lesz, hiába mondták, hogy nem lehet mit kezdeni vele és nem szabadna megerőltetnem. Valamit akkor is csinálnom kell, nem maradhatok mindig ilyen.

A pályára érve gyorsan lepakoltam a cuccokat és párat be is raktam a szekrényembe, majd megindultam felfele, hogy bemelegítsek egy kicsit és lenyújtsak mielőtt bármihez is hozzákezdek.

Nos a saját hülyeségemnek köszönhetően kora reggel már megint a kórházban voltam, hogy megnézessem a lábamat, miután úgy gondoltam van bennem annyi erő hogy a jégen megcsináljak egy egyszerű lépést és konkrétan majdnem kitörtem a lábamat, a portás segített le a pályáról és juttatott el a taximba, amit megköszöntem neki, most pedig az eredményeimet várom.

A várakozással nem volt probléma azzal már igen, hogy az orvos és a másik doki aki megmondta szín tisztán, hogy ne korcsolyázzak tovább, most egymás mellett haladva sétálnak felém, így hát elkerekedett szemekkel abban reménykedtem, hogy valamilyen csoda folytán beleolvadok a környezetembe, de nem jött össze, így csak egy sóhaj után behívtak és szembesítettek azzal, hogy hülye vagyok. Mintha nem tudnám, de ehhez biztos nem kellenek papírok.

- Miért csinálja ezt magával? Tudja jól, hogy soha többé nem fog tudni visszatérni, vagy olyan állapotba kerülni, mint a sérülése előtt, akkor miért?

- Maga még nem látott senkit, aki ennyire ragaszkodott volna a sportjához? Sokat jelent nekem. Lehettem volna valaki ezzel, sokra vihettem még volna.

- Rengetegen vannak, így vele és rengetegen csinálnak olyan hülyeséget mint maga, de be kell látniuk, hogy ennyi volt. Igen, tehetségesek voltak, talán a legjobbak lehettek volna, de nem ezt a sorsot szánták maguknak. Nagyon szépen megkérem, maradjon csak edzőnek és ne menjen pályára többet. Most egy rosszabb húzódással megúszta, de nem garantáljuk, hogy ez nem hagy maga után újabb problémát.

- Szóval csak meghúztam?

- Igen, de sokkal rosszabb is lehetett volna. Vigyázzon magára.

- Mint mindig.

- Úgy inkább ne. Tényleg figyeljen oda. Most pedig menjen haza és pihenjen! Van aki el tud jönni magáért vagy taxival megy?

- Inkább telefonálok valakinek... Köszönök mindent, viszlát!

Láttam, hogy Jake már ébren van, de nem akartam, hogy aggódjon így nem hívtam vagy írtam neki bármit is, helyette inkább felhívtam anyát, hogy esetleg még a munkája előtt össze tudna-e szedni és hazavinni hozzájuk. Persze azonnal kérdezte, hogy miért vagyok a kórháznál, de megnyugtattam annyival, hogy csak meghúztam a lábamat és kész.

Várnom kellett rá, de egy szavam se lehetett, elvégre nem az a dolga, hogy értem ugráljon bárhova is, neki is megvan a maga élete, így már azért is hálás voltam, hogy értem jött és elvitt magukhoz még ha a kocsiban hallgattam is egy ideig, hogy bolond és felelőtlen vagyok amiért még mindig próbálkozom. Tudom, hogy nem jó amit teszek, de ki ne akarna újra olyan állapotban lenni, mint régen? Ez volt a jövőm...

- Amúgy Jake megkérte a kezemet. - Jelentettem ki, hogy eltereljem a témát, mire arcán látni lehetett, hogy egyből fel is villanyozódott és már mondott is volna valamit, de közbevágtam. - De nemet mondtam. - Egy pillanat alatt lett csalódott az arca és láttam rajta, hogy éppen egy újabb kiosztásra készül, de leintettem. - Majd egyszer hozzá megyek, de időt kértem tőle... Hogy előtte randizzunk meg ilyenek, bár még mindig nem hívott el sehova.

- Nem csodálom, hogy egy elutasítás után, nem hív el sehova. Ahj, nem a lábad kéne kivizsgáltatni, hanem a fejedet fiam!

- Igazán kedves... Helyesen tettem, hogy nemet mondtam. Ő sincs olyan helyzetben, hogy ebbe most belevágjunk. Majd ha csillapodnak a dolgok...

- Csak addigra ne legyen túl késő.

- Annak már rég eljöhetett volna az ideje. Amint látod, végül mindig ugyan oda lyukadunk ki.

- Talán a sors is így akarja. Elvégre ha nem lett volna a sérülésed már rég nem ebben az országban élnél...

- Talán jobb lett volna.

- Most miért mondod ezt? Valami gond van?

- Nem, semmi. Köszi, hogy elhoztál... Legyen könnyű napod a melóban!