Brown eyes | JAKEHOON✓

EXTRA: SunKi

Niki pov.

Kivételesen tudtam aludni az éjszaka és még kipihenten is ébredtem. Egyedül azzal volt gondom, hogy a karom elzsibbadt így próbáltam megmozdítani, de nem bírtam a rá nehezedő súly miatt. Vagyis meg tudtam volna, de nem akartam felébreszteni. Túl könnyű dolgom volt...

Fáztam egy kicsit így hozzá bújtam hátulról és a másik karommal átöleltem, megpróbálva visszaaludni még egy rövid időre, de Sunoo megmozdult és befordult a mellkasomhoz.

- Ébren vagy?

- Nem... Elégedett vagy?

- Azt hiszem. És te örülsz? Megkaptad amit úgy akartál.

- Akarod hogy örüljek?

- Ez a legkevesebb ha már megtettem.

- Örülök.

Nyilván tudtam hogy hazudik, de nem tudtam mit tenni ellene. Amúgy is érezni lehetett rajta hogy nyűgös ezért sem firtattam semmit. Majd ha megnyugszik akkor lehet vele beszélni, de egyelőre teljesen felesleges úgyis csak rövid válaszokat kapnék.

Egy sóhaj kíséretében jobban magamhoz húztam és egy gyors puszit adtam a homlokára. Nem tudom mennyi időre aludhattam vissza mellette, de mikor felébredtem Sunoo már nem volt ott. Mintha nem is aludtam volna, szinte egy másodperc alatt keltem ki az ágyból és indultam a keresésére.

Az egész emeletet átkutattam, de nem találtam sehol így inkább lefelé vettem az irányt ahol aztán össze is futottam vele miközben a konyhából jött ki, így hát csak gyorsan elkaptam és a pultnak tolva hosszasan megcsókoltam.

- Még is mit csinálsz? - Húzódott el tőlem, mire csak egy csúnya pillantást kapott és inkább a nyakára tértem volna rá, de nem engedte. - Ne! Nem akarok többet... Ebből. Bármi is legyen ez az egész.

- Nem akarod, hogy szeresselek? - Tűrtem el pár kósza tincset, amitől csak még zavarodottabb lett a tekintete. - Tudod, hogy szeretlek, ugye? És ezt most nem csak azért mondom hogy az idegeidre menjek...

- Ezt én is sokszor mondtam neked, mégsem számított.

- Számított... Imádtam hallani. De leálltál és aztán hiába vesztem vele össze számtalanszor te mindig kibékítettél minket.

- Boldog voltál mellette, láttam a szemeiden.

- Egy ideig talán, de olyan hamar meguntam muszáj volt valahogy véget vetni neki. Aztán jöttél te, kisírt szemekkel...

- Szeretsz így látni? Ha fáj valami és sírok?

- Bevallani is borzalmas, de szeretem látni amikor sírsz... - Kétségtelen hogy ezzel a kijelentéssel eltörtem benne valamit, minden az arcára van írva így tudom, hogy rosszul érinti. - Gyönyörű vagy amikor sírsz... Ezért sem szeretlek megvigasztalni.

- Te beteg vagy...

- Tudom, de járok dokihoz, ne aggódj. - Léptem el tőle,  hogy legyen valami tere is, mire jól láthatóan megkönnyebbült és tett pár apró lépést hátrafelé. - Tényleg ne aggódj...

- Meg tudom védeni magam, nem aggódom. De tudnom kell, hogy akkor mi is van velünk. Mert ez nem barátság és nem megyek bele semmibe ha nem tudom miről is van szó pontosan.

- Együtt vagyunk.

- Igen?

- Nem felel meg? Persze a titokban. Nem akarom, hogy a többiek megtudják. Egyelőre.

- Oké... - Vártam tőle, hogy mondjon valami gúnyosat vagy belekössön valamibe, de csak bólintott párat magának és ahogy elnéztem éppen emésztette a dolgokat. - De ha együtt vagyunk elvárom, hogy elvigyél randizni. És mivel egy baromi nagy pöcs vagy ajándékokat is elvárok, ha már lelkileg ki fogsz készíteni. És a terápiámat is fizetheted.

- És te mit fogsz beleadni a kapcsolatba?

- A mentális egészségemet.

- Nem foglak mindig megsiratni ugye tudod?

- Nem, nem tudom. Már az is kiábrándító hogy szereted ha sírok szóval fogalmam sincs hogy mire számítsak.

- Figyelj, ha bármikor is olyat csinálok ami egy kicsit is kényelmetlen vagy túl sok csak szólj rám. Meg tudom állni, nem vagyok szörnyeteg. De mivel látom rajtad, hogy kényelmetlenül érzed magad már most lehet inkább haza is megyek. - Indultam volna meg, de pusztán a tekintetével megálljt parancsolt. - Mi az?

- Nem mondtam hogy elmehetsz... Csináljuk még egyszer.

- Hogy mi?

- Tegnap lefoglalt, hogy egy utolsó paraszt vagy, szóval... Szexeljünk.

- Hogy micsoda?! - Nem, nem én kérdeztem vissza, ez a döbbent anyukája volt aki tökéletesen időzített. Én csak nevetni tudtam rajta, míg Sunoo ott helyben elsüllyedt szégyenében. - Kim Sunoo! Még is mire véljem ezt?

- Én... Uhm... Szóval az van hogy...

- Miért nem mondtad el, hogy már tartotok? - Háborodott fel rajta és a cipőjét levéve a nappaliba ment, Sunoo pedig csak értetlenül követte.

- Várjunk, az nem is lep meg, hogy Niki meg én..?

- Dehogy lep meg, láttam nem egyszer hogy miként néztek egymásra, apáddal nem is számítottunk másra. De ugye nem kell átbeszélnünk a biztonságos szexet?

- Nem! Uhm, megvagyunk.

- Szóval már túl is vagytok rajta. Na mindegy, csak a telefonomat hagytam itt, már megyek is, ti pedig csináljatok amit akartok.

Sunoo gyorsan elköszönt tőle és amint tudott a szobájába sietett szégyenében, én viszont még megállítottam az anyukáját, aki csak kíváncsian fordult vissza hozzám.

- Ha esetleg beszélne a szüleimmel, kérem ne mondja el nekik. Nem tudnak róla.

- Niki, ismerem a szüleidet, eszem ágába sem jutott volna elmondani nekik. Ha pedig bármikor szükséged lenne egy helyre ahol meghúzhatod magad, mi mindig szívesen látunk.

- Köszönöm.

- De ha meg mered bántani a fiamat, ne feledd, hogy az apjának fegyver engedélye van.

- Értettem és ígérem nem bántom meg.

Szándékosan legalábbis nem terveztem, de van hogy nem tudom befogni a számat, viszont ez rá is igaz szóval nem lesz ebből nagy gond. Az egyetlen ami miatt aggódnom kell, hogy a szüleim ne jöjjenek rá. Amíg ezt sikerül betartanom, addig nincs semmi gond. Ha pedig rájönnének... Vissza is költöztetnek Japánba.

Nem mindig gondoltam így Sunoo-ra, talán ha egyszer fordult meg a fejemben de azt betudjuk a kamaszkornak. Ennek ellenére a legjobb barátom volt, mindig is jobban aggódtam érte mint másokért.

Azt se tudom hogy ez most mióta tart vagy hogy igazi-e és nem csak a kíváncsiság hajt, annyit tudok hogy Rei-t szép lassan felváltotta ő és fogalmam sincs hogy mikor és hogyan.

Mármint ott volt az a faházas dolog, de akkoriban nem számított elvégre csak a csoki miatt történt, de akárhányszor beszélt velem, hogy béküljek ki Rei-el főként az járt a fejemben, hogy ott helyben lesmárolom, de végül sosem tettem semmit.

Nos azt az estét meg a tegnapit leszámítva... De egyiket se bántam meg.
És remélhetőleg ő sem.