shameless | jikook

14

Az első az mindig is egy szám lesz, valami, ami egy idő után lehet, hogy teljesen jelentéktelen lesz. Szempontfüggő, s emberfüggő. Mind máshogyan gondolkodunk, de van valami, ami mindenkiben egyenlő értéket képvisel: örökké.

Teljesen Jungkook mellkasának nyomódtam félelmemben, s még a szemeimet is lehunytam. Eleinte oda se mertem nézni, mindössze az apró szorításokat éreztem a saját kacsómon, s ahogy velem együtt vonja uralma alá az alattunk lévő szörnyeteget.

Bár a hűvös levegő érte a mellkasomat, a hátam felől a forróság öntött el. A férfi valamiért kellő biztonságot nyújtott ahhoz, hogy ne kezdjek el üvölteni, hogy márpedig én le akarok szállni és haza akarok menni. Eleinte valóban megfogalmazódott bennem ez, s hasonló gondolat. Ám, ahogy teltek a másodpercek, ahogy a motor mély hangja már kevésbé sértette a fülemet, lassan a szemeimet is ki mertem nyitni.

Furcsa volt először a mellettünk elsuhanó tájat kémlelni. Pedig nem mentünk gyorsan, mégis... Mintha versenyt futottunk volna a fákkal, s bokrokkal. S ahogy haladtunk, minden lelassult. Mintha csak sétáltunk volna. Én pedig teljesen megnyugodtam, mindössze élveztem, amint egyszerre fújja meg a testemet a hideg szél, s borítja el forrósággal hátulról az egyetemista mellkasa.

Szépen, fokozatosan kezdtünk el lassítani, mígnem éreztem, hogy Jungkook kicsit jobban nekem nyomódik annak értekében, hogyha leteszi a lábát, biztosan megtalálja az egyensúlyát.

A bukósisak alatt az ajkaimat harapdáltam, s csak vártam, amíg a férfi lassan elengedi a kezemet, s leszáll mögülem. Hirtelen fogott el egy kisebb üresség, s az sem esett jól, hogy a hűvösség a már felmelegedett hátamat is elkezdte simogatni.

Jungkook kicsatolta a sisakot, ami valamennyi védelmet adott neki, majd le is húzta a fejéről. Megrázta a buksiját, s hátratűrte csapzott, kissé hullámos haját. Izzadt tincsei érzékien simították meg hosszú, csontos ujjait, ő pedig elmosolyodva fordította fejét a napfény felé. Bár a felhők miatt nem volt olyan világos, már-már azt is lehetett volna mondani, hogy hamarosan ránk fog szakadni az ég, mégis... Annyira jól nézett ki, olyan fehér bőre volt.

Biztos vagyok benne, hogy ezt az anyukájától örökölte.

Ekkor hirtelen felém nézett, én pedig teljesen elpirultam, mikor realizáltam, hogy végig stíröltem őt. Azonnal el is kaptam a tekintetemet, elég látványosan, mire ő csak elnevette magát.

- Nem veszed le a sisakot? – kérdezte, amit csak tompán hallottam. Direkt arra se néztem, sőt, meg se mozdultam, csak az út másik oldalát bámultam. Nem is tudom, hogy a velem szemben lévő növényzet melyik ősz által sárgára festett levele tetszett a legjobban... – Hát jó – mondta.

Nem is tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, csupán néztem ki a fejemből, miközben átkoztam magam, amiért ekkora pancser voltam, egészen addig, amíg hirtelen rá nem fogott a bukósisakomra.

Nagy szemekkel kapaszkodtam meg a motorban, mikor erővel maga felé fordított, s kevés kellett ahhoz, hogy ne nyikkanjak fel meglepettségemben.

- Hy-hyung! – csúszott ki mégis a számon, mire tőle csak egy morgást kaptam vissza eleinte.

- Nem szeretem, ha ignorálnak – emelte meg a fejemet, s kapcsolta ki egyszerűen a sisakomat. – Abban pedig biztos vagyok, hogy hallottál. Csak... Szimplán ignoráltál – pillantott rám, s mintha csak tudta volna, hogy hol vannak a szemeim a sötétített bukósisak ellenire, egyenesen azokba nézett.

A vér is belém fagyott, főleg, mikor lassan elkezdte leszedni rólam a sisakot. Nem akartam, hogy meglássa a vörös arcomat, hogy tudja, zavarba jöttem miatta. Valójában ignoráltam, de azért, mert saját magammal szúrtam volna ki, ha mondok, vagy teszek bármit is. Talán be is égetem magam. Bár... A mostani helyzetet tekintve, az előzőleg végiggondoltak még a jók közé sorolhatóak.