shameless | jikook

01

Jobb elfogadni, vagy átnézni a dolgok felett, amik nem tartoznak ránk. Elvégre miért idegesítsük magunkat azon, amin nem tudunk változtatni? Hiszen önző dolog elvárni mástól a változást, ha mi sem vagyunk képesek rá.

Az út sokkal rövidebbnek tűnt, mint eddig. Azt hiszem, amikor az ember a gondolataiba merülve csupán vakon nézi a mellette elsuhanó tájat, mintha az idő is felgyorsulna. Vagy nem is lenne. Teljes mértékben elfelejtettem azt, hogy mi volt az, ami az ablakon át nézve elmosódott, ugyanakkor arra sem emlékeztem, hogy anyáék mit beszéltek. Biztos voltam benne, hogy társalogtak egész végig, hiszen érzékeltem a külvilág hangjait, csupán a mélyre nyúló gondolataim miatt egyetlen mondatot se jegyeztem meg az elhangzottakból. A szavak jelentései egyszerűen nem jutottak el a tudatomig. Bár őszintén szólva, annyira nem is érdekelt, hogy miről szólt a diskurzus.

Csupán egy sóhajt engedtem ki ajkaim közül, amikor már mindenki kiszállt az álló járműből, majd számat haloványan elhúzva, de kicsatoltam az övemet, s kinyitottam az ajtót.

- Mondtam én, hogy nem aludt el! – kuncogott anya, miközben a párja felnyitotta a csomagtartót, aki csupán a fejét rázta egy nagy mosollyal.

- Szívem, nem láttam rá, mert az utat néztem. Csak olyan csendben volt végig, hogy azt hittem, hogy elaludt. Minden zsír, haver? – fordult felém, én pedig eleinte csak nagy szemekkel néztem rá, még nagyobbakat pislogva, viszont a végén az arcomra erőltettem a somolyomat.

- Persze. Kicsit gondolkoztam, még sosem költöztünk el, úgyhogy elég furcsa érzésem volt, de majd elmúlik – legyintettem, mintha ez amolyan kis semmiség lenne, holott nekem sokat jelentett.

Amikor anyu és apu elváltak, akkor is mi maradtunk. Jó környék volt, s talán nem volt olyan nagy a lakás, de kettőnknek mégis annak számított. Elvégre a harmadik fél elment onnan.

- Elhiszem. Nekem is fura volt, amikor először költöztem – bólogatott a kocsinak támaszkodva. – Csak engem a szüleim küldtek el azt kiabálva, hogy szerezz munkát, 18 éves vagy, el tudod tartani magadat! – változtatta el a hangját a végére, mire anya nevetni kezdett, míg én csak szerényen mosolyogtam. – Az enyémhez képest Jungkooknak arany élete van! – vette ki az első dobozt, s tette le a földre, miközben mesélt nekünk fáradhatatlanul. – 21 évesen itthon gubbaszt, eljár bulizni, igaz munkahelye is volt, de nem bírta sokáig. Én nem erőltettem, annál is csak ő akart önállósodni, de rájött, hogy jobban szeretne még gyerek maradni és az én pénzemet költeni – rázta a fejét, s ismét az autó csomagtartójához hajolt, amikor megütötte a fülemet egy ismerős, de nem sokszor hallott hang.

- Ezt ne úgy mondd, mintha akkora probléma lenne. Egyébként is, te akartad, hogy hagyjam ott, nehogy a tanulás rovására menjen – lépkedett közelebb a srác, s mikor elénk ért, egy kisebb meghajlással üdvözölte anyát, aki csak a kezével próbálta jelezni, hogy ezt nyugodtan elhagyhatja, hiszen ezentúl együtt fogunk élni.

- De sokkal könnyebb neked, hogy nem kell egyetem mellett melóznod, nem? – kérdezte Junho széttárt karokkal, míg a tőle magasabb fia csak lehajolt a dobozért, s felvette.

- Hát hogyne, köszi apuci, hogy eltartod a seggemet. Azért fényesre ne nyald – szúrta oda, viszont az apja csak nevetett rajta.

Nagyon szerettem azt Junhoban, hogy rettentő lazán tudta kezelni a dolgokat. Hallottam egy-két dolgot Jungkookról, a fiáról, köztük azt is, hogy nem tartja őt rövid pórázon. Nyilván, arra odafigyel, hogy rendesen tanuljon, s ha kell, bármikor segít neki, viszont hagyja, hogy élje az életét. A fiú pedig nem él vissza ezzel, legalább is tudtommal. Egy remek apa-fia kapcsolat alakult ki köztük, mióta a családanya lelépett minden szó nélkül. Nem sokat tudok róla, hiszen ez mindenkinek nehéz, ugyanakkor kényes téma. Anyát se akartam miatta faggatni, mivel nem akartam olyan dologba beleütni az orromat, ami nem rám tartozik. Persze, az sem hiányzott, hogy megkapjam a szokásos mondatot, miszerint én csak egy tudatlan 16 éves fiúcska vagyok, akinek a tojáshéj még javában a fenekén van.