shameless | jikook

18

Ha valaki önmaga, nem lehet hibás. Nem hibáztathatjuk azért, mert elhúzta a függönyöket és képes kiállni mások elé, hogy megmutassa, miért küzdött. Ha belegondolunk, nincs is sok különbség a színészek, a színészet, a színpad és a valóság között. Mi mind történetet játszunk, s történelmet írunk. Írók vagyunk és főszereplők. Ezért számolnunk kell a negatív kritikákkal is, hiszen két egyforma művész nincs a világon. De tudnunk kell azt is, hogy azért nem lehetünk hibásak, mert kiálltunk a színpadra.

Hanse testvére jött értünk. Nem mondtunk neki semmit, csupán annyit, hogy unalmas volt a buli, mind a ketten meguntuk, s jobbnak láttuk, ha otthon folytatjuk. Természetesen ebből semmi sem volt igaz, az utolsót kivéve. A helyes az lett volna, ha lelépünk a francba. S így is tettünk.

Értelmet nyert, hogy miért volt olyan szag bent. Más volt, mint a cigaretta, amit Jungkook minden egyes nap szív. Erősebb, fullasztóbb...

Bűntudatot éreztem, amiért Taehyungot otthagytuk, teljesen egyedül, bár valahol biztos voltam benne, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy vigyáznia kellett rájuk. Nem tűnt túlságosan meglepettnek, s tudta kezelni a helyzetet. Gyanús volt, de mégis próbálta úgy csavarni a szavakat, hogy ne keltsen bennem túlzott aggodalmat, vagy kétségeket. Ha Hanse maga nem vezet rá, lehet, hogy megpróbáltam volna abba az álomvilágba ringatni magamat, amit az egyetemista próbált megteremteni.

A legjobb barátomnál kaptam ruhát, szerencsére egészen hasonló méretet hordtunk, bár pizsamának valami kétszer akkora cuccot nyomott a kezembe. Szerintem az idősebb tesója holmija lehetett, már csupán azért is, mert koránt sem volt olyan illata, mint Hansénak.

Én mentem először fürödni, utánam pedig a fiú következett. Addig a szobájában csücsültem, az ágyán néztem a fejemből kifele, s próbáltam összerakni az elmúlt pár óra történését. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas ablaküveg, amit ledobnak a magasból, s szilánkjaira hullik. Ezeket az apró darabkákat próbáltam összeszedni, s minél több volt, annál kilátástalanabb volt a helyzetem. Lehetetlen feladatnak bizonyult, hogy mindent a helyére tudjak rakni.

Az ajtó ekkor nyílt, s bedugta a fejét rajta a srác. Szélesen elmosolyodott. Hozzám hasonlóan rajta is olyasmi ruha volt, amit a nagyobb tesójától vehetett el. Egy kezében fogta össze a két kakaós bögre fülét, majd lassan lerakta azt az asztalára, ahogy a másik mancsában lévő sütiket is. Nagy szemekkel néztem, ahogy idelibben hozzám, leül az ágyra, majd fejét a vállamra hajtva megölel.

- Ha nem érzem magam komfortosan, mindig a bátyám cuccait veszem fel és kakaót iszok, miközben telezabálom magam sütivel. Gondoltam neked is jó lenne most egy ilyen kúra – mondta, én pedig egy szomorkás somolyt ejtettem. Édes, hogy gondolt rám.

- Sosem gondoltam volna, hogy eddig elmennek...

- Már akkor kezdett eldurvulni a helyzet, amikor felelsz vagy merszet játszottunk – mondta ki, én pedig sajnos egyet kellett, hogy értsek vele. A feladatok durvultak, fokozták a kedélyeket. Ki tudja, hogy beállva miket csinálnának meg egymással. Lehet, hogy Jungkook éppen Yongsunnal tölti az estéjét teljesen magán kívül. – Akarsz valamit nézni? – kérdezte tőlem. – Vagy beszélgetni? Esetleg a... Csókról Jungkook hyunggal?

Erre azonnal felé kaptam a tekintetemet, s nem akartam elhinni, amit hallok. Hanse hátrébb húzódott, s várt, hogy belekezdjek. Lebuktam? Tényleg elbuktam előtte?

Az arcom felvette a falfehér árnyalatot, de közben éreztem, ahogy szép lassan, ahogy realizálom, hogy valószínűleg itt a vég, felmelegedtek orcácskáim, s vörös rózsaszirmokat bontottak. Lehajtottam a buksimat, s arrébb húzódva Hansétól a takarója szélét kezdtem piszkálni. Ennyire még sosem szégyelltem magam. Ennyire még sosem féltem attól, hogy igaz lehet a mondás; a történelem igenis képes megismételni önmagát.