shameless | jikook

29

Ahhoz, hogy valakit magunk mellett tartsunk, vagy megismerjünk, elég egyetlen érintés.

A taxis nem örült annak, hogy egy részeg és vérző férfi ül be mögé, ezért megkért, hogy tartsam a fejét az egyetemistának, mert ha másnap meglát valami vöröset, akkor biztosan a nyakunkba varrja a tisztítást. Nyilván egyikünk sem szeretett volna fizetni, bár kétlem, hogy Jungkook bármit is felfogott volna a beszélgetésből.

Az egyetemista egy idő után a vállamra hajtotta a fejét, s szemeit lehunyva próbált lenyugodni. Élesen szívtam be a levegőt a tettére, főleg, amikor még a kezemet is megfogta, s megijedtem, hogy talán a taxis is meglátta, de nem úgy tűnt, mint aki figyel ránk.

- Mit művelsz? - suttogtam neki, s reménykedtem benne, hogy van annyira magánál, hogy válaszolni tudjon. Lehetőleg értelmes módon, bár ahhoz józan állapotában is könyörögni kell neki.

- Szédülök és zsibbad a kezem... De a tiéd jó meleg - motyogta alig hallhatóan.

Hát persze... Ha eddig nem voltam biztos benne, hogy bevett, vagy elszívott valamit, akkor most értelmet nyert a viselkedése. Ilyen hirtelen senki sem részegedik le egyik pillanatról a másikra, ő pedig a teljesen normális állapotából váltott át valami másba. Az nem az a Jungkook volt, akit én megismertem. Bár... Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy mégis melyik arcát mikor mutatja nekem, s ezek közül melyik lehetett a valódi önmaga?

- Ugye nem fogja összehányni a kocsit? - kérdezte hirtelen a taxis, mire felkaptam a fejem, s közben megszorítottam Jungkook kezét.

- Nem, nincs annyira rosszul, ne aggódjon - ejtettem egy biztató mosolyt.

- Rendben. Itt balra? - jött az újabb kérdés, én pedig kinéztem az ablakon, s bólintottam, illetve hümmögtem egyet neki, illetve hozzátettem, hogy az egyirányú útra kell lefordulni.

Lehet, hogy amiket Jungkook tett, amiatt nem érdemli meg a törődésemet, viszont nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy ő most nincs beszámítható állapotban. Teljesen nyugodt most, csak pihenteti a fejét a vállamon, s bár én már engedtem a kezem szorításán, ő nem. Úgy szorította a mancsomat, mintha ezzel küzdene valami ellen. Nem rettegett, mégis a tettei, s viselkedése arról árulkodtak, hogy nagyon tart valamitől.

Hüvelykujjammal simítottam végig a bőrén, mire kicsit megmozdította a fejét, de nem nézett fel rám.

Nem lesz semmi baj... S ezzel a mondattal fogalmam sincs, hogy őt, vagy magamat akartam megnyugtatni.

Jungkook engem átkarolva próbált bejutni a házba, lehetőleg csendbe, hogy egyikünk szülője se keljenek fel a hangzavarra. Bár anyám egyik vázáját majdnem leverte, még időben érte tudtam kapni, nehogy összetörjön. Akkor aztán magyarázkodhattunk volna, hiszen a fiatal férfiről üvöltött az, hogy nem csupán az alkohol okozza nála ezt a borzalmas mozgáskoordinációt.

Az emeletre felmászni egyenesen rémes volt. Nem tudtam, hogy húzzam magam után, vagy toljam hátulról, mert ha mellette voltam, nehezen tartotta meg az egyensúlyát, én pedig vaságyastól vagyok az ő súlyának a fele. De legalább valahogy csak sikerült felszenvedni magunkat, s bármennyire szerettem volna elkísérni őt a szobájába, rácsukni az ajtót és hagyni aludni, nem tehettem, mert le kellett ápolni a sebeit. Úgyhogy először a fürdőszobába mentünk, ahol leültettem az egyetemistát a vécére, s előkerestem az elsősegélydobozt.

Nem mondtam semmit, ahogy ő sem, de szerintem jobb is volt így. Mindenképpen el akarom kerülni, hogy a szülők felkeljenek, nem akarok magyarázkodni, ugyanis nekem kellene. Jungkook most nem tudná ezt megtenni.