Érzelmek Fogságában (C.H.)

1. Fejezet - Érzelemszálak

Savannah Richardson

Az apró hópelyhek fátyolként hullottak alá az égből, és megpihenve a kinti tájon értek földet. Bergen nevezetű város Norvégia egyik legszebb égköve volt. A lenyűgöző téli táj meghittséget varázsolt az emberek szívébe.

Karácsony előtt rengeteg ember járta be a város minden szegletét megfelelő ajándék után kutatva. Hiába volt még három hét az ünnepig, sokan a nagy felhajtás megelőzve szerezték be a meglepetéseket, de akadtak olyanok, akik a boltok leárazásait várták.

Komótosan lépkedtem a macskakövekkel kirakott járdán. Kezemben egy szatyrot lóbáltam tele Karácsonyi díszekkel, amiket az imént vettem az egyik boltban. Hirtelen megcsúsztam a jeges járdán, de sikerült megkapaszkodnom az egyik kerítésben. A napom már nem is lehetett volna pocsékabb, ennek tetejében még égősort se sikerült vennem.

Idegesen trappoltam el az egyik üzlet kirakata előtt, amikor akaratlanul is, de megakadt a szemem egy kiíráson, ami szerint náluk kapható égősor.

Boldogan léptem be az ajtón, aztán egyből a hátsó részleg felé vettem az irányt. Egy csapat plüss rénszarvas mellett elhaladva megláttam a keresett tárgyat. Sietősen vettem felé az irányt, és ragadtam volna meg a dobozt, de meglepetésemre valaki megfogta a kezemet. Meleg érintésére felkaptam a fejemet, és döbbenten néztem végig rajta.

Barna haja szinkronban volt kreol bőrével és tekintetével. Elég furán nézett ki, hisz Norvégiában nem sok olyan egyedet lehetett látni, mint ő. Egzotikus kinézete a maga módján még helyessé tette. Lazán megfogta az égősor dobozát és a saját kosarába tette.

- Az az enyém! – sziszegtem ellenszenvesen, mivel már ment is volna tovább. Hangomra felszaladt a szemöldöke, közben végigpásztázott a tekintetével.

- Bocsi, de nekem nagyobb szükségem van rá – vonta meg a vállát. Egyből ellenséget fedeztem fel benne, és kész voltam az utolsó égősorért is harcolni. Magamban terveket kezdtem el szövögetni.

- Nézd azt a mini ruhás lányt! – mutattam a távolba, mire azonnal odanézett. Persze ott senki sem állt, csak figyelemelterelés céljából mondtam, hogy addig ki tudjam venni a kosarából a dísztárgyat.

Még hallottam felháborodott hangját a hátam mögött, mire önelégülten elmosolyodtam. Fizetés után a munkahelyem felé vettem az irányt.

A hóesés szerencsére elállt, de holnap reggelre újabb záport jósoltak. Sietősen fordultam be az egyik utcába, ahol már egyből megpillantottam a hatalmas szállodát, ami a munkahelyemként szolgált.

A hatalmas előcsarnok makulátlanul csillogott, a tükörfényes kövön felfedeztem nyúzott arcomat, amin a fáradság első jelei mutatkoztak. Csak kimerülten támaszkodtam neki a recepciós pultnak, ami mögött a nővérem állt, közben a telefonján szorgosan húzogatta az ujjait.

- Na, végre. Mi tartott ilyen sokáig? – mondta, közben egy pillanatra se nézett fel a készülékből. Fáradtan sóhajtottam egy nagyot, és rátettem a pultra az újonnan megkaparintott tárgyat.

- Ne is mondd. Szerencsémnek hála, még ketten is meg akartuk venni – rogytam le az egyik székre, aztán átcseréltem a cipőmet. Jemina csak kérdően nézett rám, majd már tépte is fel a csomagolást.

Erősen összpontosítva néztem a szálloda belső terének minden egyes pontját. A tekintetem megakadt az egyik hatalmas boltíven. Felpattanva már felé is vettem az irányt, közben beszéltem a nővéremhez.

- Hé, Jemina, mi lenne, ha oda tennénk az égősort? – fordultam hátra, de a lány már régen a telefonjába volt merülve. Neve hallatára egyből felkapta a fejét, és beszélni kezdett. Már akkor éreztem, hogy rá nem számíthatok a nap további részében.