Érzelmek Fogságában (C.H.)

10. Fejezet - Csak egy ember

Savannah Richardson

A felkelő nap már piroslott az ég alján. A kinti világ lassan kezdett magához térni a fagyos éjszakából. A fák ágain vastag hóréteg tanyázott és az utakon is fényesen tükröződött a jég. A színes házak falain visszaverődtek az első nap sugarai, ahogyan a távolban húzódó hegyláncok csúcsain is.

Toporogva álltam a szálloda aulájában Calumra várva, hiszen az itt gyülekező embercsoporttal hamarosan útnak indulunk, hogy felfedezzük Bergen havas utcáit és természetét.

- Jó reggelt, Savannah – kiáltott el magát valaki mögöttem, mire azonnal összerezzentem a hirtelen jött meglepetéstől. Hamarosan Calum mosolygós arcával találtam szembe magamat, mire valami oknál fogva nekem is jó kedvem lett. – Mikor indulunk?

A fiú kérdésére csak megrántottam a vállamat, miszerint fogalmam sincs. Kezemmel jobban összehúztam magamon a szövetkabátomat, mivel a tőlem nem messze lévő üvegajtón emberekkel együtt a kinti hideg fuvallat is beáramlott. Tekintetemet az ajtóról inkább a tegnap felállított karácsonyfára vezettem, mely előtt pár kisebb gyerek nézelődött, valószínűleg ajándék után kutatva, ami nem volt alatta.

- Holnap Ash és Jemina randit terveznek a közeli parkba – érintette meg a vállaimat beszéd közben Calum, és az arcomat fürkészte. – Arra gondoltam, hogy mi is kinézhetnénk, persze a kémkedés céljából.

Magamban vázolni kezdtem a holnapi nap menetrendjét, de vasárnap lévén nem találtam semmi kivetnivalót az ellen, hogy vele tartsak. Csak bólintottam, miszerint benne vagyok, és abban a pillanatban a túravezető is jelt adott a csoportnak az indulásra.

Kilépve a kinti levegőre egyből megborzongtam és az ujjaimat belesüllyesztettem a kabátom zsebébe. A mellettem sétáló Calum is megborzongott, ebből levontam, hogy valami meleg országból érkezhetett. De vajon mi oka lehetett ennek azt nem tudtam, mégis elképesztően furdalt a kíváncsiság, mégsem kérdeztem rá.

Bergen mindig is szép város volt. A hasonló kinézetű házakat színesre festették ezzel is oldva a komor téli hangulatot. A levegő mindig friss volt, így olyan ember, aki nagyvárosból jött mindig csodálkozva jelentette ki, hogy bizony mennyire jó lehet itt élni.

A városon át sétálva megérkeztünk a hegyek lábához, hogy libegővel menjünk fel a csúcsra. A kopott faléceken hó telepedett, meg, amit a felszállás előtt a libegő karbantartói igyekeztek lesöpörni.

Megálltunk Calummal a kijelölt helyre, és vártuk, hogy felülhessünk. Nagyot huppanva helyezkedtünk el megkeresve a számunkra legkényelmesebb pozíciót. Az idegenvezető tájékoztatott minket, hogy legalább tizenöt percet fogunk felfelé utazni, majd kicsit körbenézünk, aztán ugyanígy lefelé jövet gyönyörködhetünk a tájban.

A mellettem lévő fiúra sandítottam, aki a tenyerébe lehelt, majd összedörzsölte azokat. Amikor észrevette, hogy figyelem elmosolyodott, és előre mutatott.

- Látod azt a két embert előttünk? – kérdezte a fiú, én pedig előre néztem. A tőlünk nem messze lévő libegőben egy szerelmespár foglalt helyet, és heves csókolózást folytattak, így arra következtettem, hogy valószínűleg nem is fáznak. Jólesően felkacagtam, majd kérdően Calumra néztem, miszerint mire akart célozni.

- Nem próbáljuk ki? – húzta bárgyú mosolyra a száját, én pedig azonnal meglöktem, de ez nem volt valami okos tett. A libegő egy pár másodpercre kilengett, így én sikítva dőltem neki Calumnak. Kezemmel szorosan megmarkoltam a kabátját, és vártam, hogy lezuhanjunk, viszont ez elmaradt, helyette egy meleg kezet éreztem meg a testem körül. Nagyokat pislogva néztem fel a kreol bőrű srácra, aki már nyitotta is ki a száját. – Vagy nekem így is jó.

Azonnal elrebegtem egy bocsánatot, és elhúzódtam tőle. Eszméletlenül hülyének éreztem magamat. Inkább a tájat kezdtem el fürkészni, hiszen már elég magasan voltunk, ahhoz, hogy valamit lássunk is. Eszméletlen volt s látvány, ami elénk tárult. A földön hatalmasnak látszó épületek most hangyányi méretűre zsugorodtak, és minden a vakító fehérség lepett el. Bármerre is néztem csak havat láttam.

- Soha nem voltam még libegőn – sóhajtottam egyet, közben Calumra néztem. A fiú értetlen tekintettel meredt rám. Csak úgy kiszakadtak a szavak belőlem, talán még magam se tudtam volna megmondani, hogy miért is. – Születésem óta itt élek, de mindig elsiklottam az a tény fölött, hogy akár a világot felülről is szemlélhetem.

- Pedig bűn ilyen dolgot kihagyni – nevetett fel Calum, aztán hátra sandított, de a mosolya azonnal lehervadt az arcáról. Sóhajtva dőlt hátra, közben szólásra nyitotta a száját. – Úgy kettővel mögöttünk a nővéred és Ash utazik.

Ijedten kaptam hátra a fejemet, de a fiú megállított, miszerint a tettem nem lenne biztonságos, mivel megláthatnak, ezzel lebukunk, még ha nem is vagyunk most bevetésen.

- Most mit csináljunk? – fújtam ki egy nagy adag tüdőmbe szorult levegőt. Törni kezdtem a fejemet, de semmi használható ötlet nem jutott az eszembe.

- Valószínűleg most leszállunk, és nagy ívben elkerüljük őket – vázolta tervét Calum, én pedig csak hevesen bólogatni kezdtem, miszerint nekem megfelel ez a verzió. Utunk hamarosan a végéhez ért, így leugrottunk a libegőről, és csak most kezdtem el érezni, hogy a mozgás nélkül töltött percekben mennyire átfagyott a testem minden porcikája.

Az idegenvezető jelezte, hogy kövessük. Út közben gyakran álltak meg emberek egy kép erejéig, vagy csak gyönyörködni a tájban, miközben az idegenvezető mesélni kezdett. Én csak csöndesen haladtam előre, néha-néha rápillantva a mellettem zsebre dugott kézzel nézelődő fiúra.

A csapat megállt, mivel többen is képet kezdtek el csinálni, ezért, hogy nem maradjon le senki, a vezetőnk jobbnak látta, ha egy kicsit letelepedünk. Hamarosan egy kezet éreztem meg a derekamon, így el akartam ugrani, de az illető ezt nem hagyta.

- Nyughass, Savannah. Mögöttünk vannak a nővéred és Ash – suttogta Calum közel hajolva hozzám, mire csak ijedten lestem fel az arcára. Hamarosan folytatta a beszédet. – Álljunk meg és öleljük meg egymást, hogy el tudjanak haladni mellettünk. Oké?

Csak lassan bólintottam, majd a kezemmel átfogtam a fiú derekát, és hozzábújtam a fejemet jó szorosan a mellkasába temetve. Ő pedig átölelt, majd a fejét a vállam hajlatába fektette.

Abban a pillanatban egy külső szemlélő szerelmespárnak hitt volna bennünket, de valójában még baráti viszonyban sem voltunk. A gyomromban valami egészen jóleső érzés ütött szöget, és már nem fáztam Calum meleg ölelésében. Tisztán hallottam a fiú egyenletes szívverését, ami megnyugtatott. El is felejtkeztem, hogy miért is öleljük egymást, csak a pillanatra gondoltam, hogy talán soha többé nem fogunk így ölelkezni.

Valami most megváltozott, de talán már az előző napokban is. Nem voltam szerelmes Calumba, hiszen nem is ismertem. Nem is vonzódtam hozzá és még a barátomnak sem mondhattam. Csak egy embernek, aki különleges megjelenésével felkeltette a figyelmemet. Aki, bár bunkó volt, de tudott kedves is lenni. Egy fiú, aki már beleitta magát a napjaimba, csak kérdés meddig.

----------

Sziasztok!

Mindenkinek Boldog karácsonyt kívánok, és íme megérkezett a rész. A téli kalandtúrán volt részünk Calum pedig hozta a formáját, bár most nem volt bunkó.

A következő részben újabb kémkedésben lesz részünk, és persze újabb veszekedések, vagy gúnyos megjegyzések is jelen lesznek.

Nagyon köszönöm a visszajelzéseket, mindig megmosolyogtatnak. Kellemes ünnepeket nektek, és pihenjetek sokat. Ne feledjétek, hogy hamarosan találkozunk.

Puszi, Frida Beth Holloway