Érzelmek Fogságában (C.H.)

23. Fejezet - Tiszta érzelmek

Savannah Richardson

Mályva illata lengett be mindent. A hatalmas, ragacsos karácsonyfa látvány szemkápráztató volt, ahogyan a rajta ékeskedő égősorok világítani kezdtek. Az üveggömbök fényjátékot űztek, ahogyan a fa alján becsomagolt ajándékok csillogó papírjai. Éppen az utolsó díszt raktam fel az egyik ágra, amikor egy rég elfeledett történés rajzolódott ki a fejemben. Amikor a szállodában díszítettük a fát Calummal. Akkor még minden annyira egyszerű volt. Vagy csak azok a napok voltak a bonyodalom szövőszálai.

Egy hete ment el Calum, közben eljött a Karácsony, én pedig Jemina társaságában töltöm az ünnepeket. Nem tagadhattam le, hogy hiányzott Calum, és a vele töltött összes perc, de erősnek kellett mutatnom magamat, még ha nem is voltam az. A napjaim úgy folytak tovább, ahogy eddig, azzal a különbséggel, hogy valaki hiányzott, Calum.

- Ashton egy barom, ahogyan Calum is – jelent meg a konyhaajtóban Jemina, akit ugyanúgy átejtettek, mint engem, de csak azzal a különbséggel, hogy ő és Ash még tartják a kapcsolatot. Mint megtudtam, Calum újra hazudott. Nem múlt héten indult a gépük, hanem ma. Nem nehezteltem a fiúra, hiszen lehetséges, hogy csak minél hamarabb túl akart lenni azon, hogy elbúcsúzzunk, mégis fájt, hogy nem mondott igazat.

- Nem hittem volna, hogy idejutunk, Jemina – sóhajtottam fel, közben lerogytam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Valami értelmetlen műsor ment, ezért lehalkítottam, majd teljes figyelmemet a nővéremre szenteltem, aki a telefonját bütykölte. – Még most sem hiszem el, de azt akarom, hogy itt legyenek a srácok. Nem fizették ki a szállodai szőnyeget, amit tönkretettek.

Nevetve összenéztünk Jemina-val, aztán elfintorodtunk, hiszen nekünk kellett kiszedni a foltot, ugyanis ránk fogták a fiúk, hogy mi tapostuk bele azt a csomó undorító dolgot a szőnyegbe. Talán csak menteni akarták az irhájukat, de azzal nem számoltak, hogy ránk a főnök irtó dühös lesz, és majdnem az állásunkba kerül ez a kis incidens. Mosolyogva kerestem Jemina tekintetét, de ő csak sejtelmesen nézett, miközben a telefonját a füléhez emelte. Rájöttem, hogy mi is volt a terve.

- Te meghibbantál? Nem beszélhetek vele! – villámgyorsan felpattantam az ülőhelyemről, és rá akartam vetni magamat a lányra, de ő idejében a kanapé mögé került. A telefon megállás nélkül kicsöngött, nekem pedig meg voltak számlálva a perceim. Pillanatokon múlott, hogy valaki felvegye, én pedig beszélhetek Calummal, miközben csak újabb hibák halmozódnak fel.

- Vedd már fel te barom! – motyogott magában Jemina, hiszen a készüléket nem vette fel a tulajdonosa. Hatalmasat sóhajtva túrtam bele a hajamba. Újra megmenekültem, és egy újabb reményt láttam arra, hogy soha többé nem fogom hallani Calum, mély és egyben bársonyosan szelíd hangját. Jemina halálra vált arccal tette le a készüléket, aztán a kezeit az arcába temette. A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, és egyből mellé lépve kérdezgetni kezdtem, mire ő egyből választ adott. – Ash mindig felvette a telefonját, még ha éppen fürdött, vagy aludt, de mindig. Azt mondta csak akkor nem lehet elérni, ha valami baj történt. Savannah, én féltem.

Összeráncolt szemöldökkel fürkésztem, és hitetlenkedve felnevettem. Arra esetleg nem gondolt, hogy nem hallja a telefont, vagy éppen egy fontos ügyet intéz, esetleg csak nagyon mély álomban van? Talán ha Calumról lett volna szó, akkor én is aggódtam volna, de ebben a pillanatban ő csak mellékbeszédtéma volt.

- Nyugodj le, biztos jól van – simítottam végig a vállain, közben az arcát fürkésztem. Tekintetem megakadt a szemein. Sírt. Íriszeit vékony könnyréteg takarta, és egyből rájöttem, hogy miért. Ő beleszeretett Ashtonba, és aggódott, hiszen megtalálta a lelki társát, akit nem akart elengedni, de el kellet. Viszont sajnáltam, hogy arra egyikük sem jött rá, hogy bizony ők már hónapok óta levelezgettek. Nem éreztem rendjét annak, hogy most mondjam el neki, mikor jobban kétségbe van esve, mint valaha.

Nála itt szakadt el az a bizonyos cérna, amely eddig fogva tartotta a benne felgyülemlett érzések sokaságát. Ő nem csak szeretett, őt viszont is, ami nekem nem adatott meg eddig még soha. Lehetségesnek tartottam, hogy mi is egymásba szerettünk Calummal, de a mi kötelékünk csupán csak vonzalom volt, ami a szerelem apró alapköve. Gondosan leraktuk az alapokat, melyekre később építkeznünk kellett volna, de minden félbe maradt. De vajon meddig?

- Baj van, érzem – nézett rám könnyes szemekkel Jemina. Én nem éreztem félelmet, mivel Calum és köztem nem szövődött kapocs. De viszont egyet tudtam. Az érzelmek gyakran csalafinták, át verik a ködös szívet. Tévhitekbe sodorják, aztán mikor már késő tisztán látni, minden összeomlik, akár a rosszul összerakott madáretető. – Savannah, nézd!

Jemina kiáltására összerezzentem, hiszen mélyen a gondolataimba voltam temetkezve. Tekintetemet a tévé képernyőjére vezettem, ahol egy repülőgép baleset ment. Felhangosítottam a távirányítóval, közben a nővéremre pillantottam. Szemében félelem, kétségbeesettség, és ami a legmegdöbbentőbb volt, felismerős közös gubanca alkotott szövetet.

- Repülőgép szerencsétlenség történt egy Norvégiából Ausztráliába tartó géppel. A repülő lezuhant ezzel több, mint száz ember életét követelte. Többen súlyosan megsérültek. A szolgáltató cég bevallása szerint gépen egy Ausztrál banda tagjai is utaztak, akikről semmi hír nincs – mondta rezzenéstelen arccal egy szőke nő, majd a képernyőn felvillantak a srácok képei, a tekintetem pedig egyből Calumra tévedt. A fiú előtt egy mikrofon volt és egy fekete basszusgitáron játszott. Soha egy szót sem ejtett arról, hogy zenélt, esetleg bandában játszott volna.

- Tudtam, hogy baj van – zokogott fel Jemina. Bennem pedig ezer kérés kezdett el fogalmazódni. A testemet elöntötte egy idegen érzés, ami megijesztett, hiszen hamarosan rájöttem, hogy én is aggódni kezdtem valakiért, akit szinte nem is ismerek, csupán csak egy hónapja.

Én soha nem adtam fel a reményt, hiszen ha megtörök, akkor már biztos nincs kiút, nincs fény. Erősnek kell maradni minden helyzetben, és várni, hogy minden tisztázódjon. Semmi nem volt még hivatalos közlemény, ezért is nem sírtam. Lehetséges volt, hogy a srácok nem is azon a gépen voltak, vagy ezer meg ezer más opcióval.

- Feküdj le, és pihend ki magad, ne foglalkozz most semmivel. Biztos vagyok benne, hogy nincs baj – nyugtattam Jeminát, közben felhúztam a kanapéról és a szobája felé toltam. Nem ellenkezett, ebből arra következtettem, hogy fáradt volt. Bűnbánóan rám mosolygott, de én csak megráztam a fejemet. – Majd holnap kiterheljük az ajándékokat.

Miután Jemina eltűnt a szobájában, én csak az ablak elé álltam, és a kinti jégbe zárt világot kezdtem el szemlélni. Mindenütt a tél volt az úr. Az aszfalton csillogó jégpáncélokon csak úgy siklottak az utcán elhaladó autók kerekei. Az ablak sarkában jégvirág kanyargott, én pedig az ujjbegyeimmel végigszántottam a körvonalát, ezzel összemázsálva a makulátlan üvegfelületet.

A szívem is mocskos volt a tisztázatlan érzelmektől. Csak arra vártam, hogy végre minden megoldódjon, ne fájjon az, ha Calumra gondolok. Két határozott kopogás rázott ki a gondolatmenetemből. Tanácstalanul léptem az előszobába, majd a tenyeremet ráfektettem a kilincsre, viszont nem nyitottam ki, mivel lehetséges, volt, hogy csak képzelődtem. De amint újabb kopogások törték meg a csöndet, egyből lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót.

Egy erős fuvallat söpört végig a házon, és az arcomba fújva rengeteg havat, amiktől nem láttam. Viszont tudtam, hogy maga a remény kopogtatott be hozzám, magával hozva a jóságot, és újabb érzelmeket, melyek tisztán csillogtak, akár a víz a pohárban.

----------

Sziasztok!

Siettem a fejezettel, hogy ne várakoztassalak meg titeket.

Vajon a srácok tényleg balesetet szenvedtek, vagy nem? Ki volt a fejezet végén az a rejtélyes alak? Ígérem, hogy mindenre megkapjátok a választ. Mint már régebben is említettem nem szeretem a függővégeket, de most beletettem nektek, hiszen néha ilyen is kell.

Remélem, hogy azért tetszett nektek.

Puszi, Frida Beth Holloway