Érzelmek Fogságában (C.H.)

16. Fejezet - Menekülő lány

Savannah Richardson

Sötét fellegek takarták az eget. Újabb hóvihar volt készülőben, de az időjárás jelentések szerint nagyobb, talán az idei télen a legnagyobb. A szél keményen fütyült a fülembe, és a hajamat csak úgy tépte. Fekete kabátomat már rég ellepte a hó, ahogyan a szőke hajkoronámat is. Hiába próbáltam kivenni a szememmel az utcai járdákat, mégsem tudtam. A hideg pelyhek és a szél keverékei elhomályosították a látószerveimet, de lehetséges volt, hogy csak sós könnyek voltak.

A csalódás néha fájó, de mindig megtörténik, és ami a legrosszabb, olyan emberben veszítjük el a hitünket, akikben valaha nagy nehezen megbíztunk. Nem szerettem, amikor valaki a közelembe férkőzik, majd átver. Calum nemigazán vert át, csak csalódást okozott nekem, de ez ugyanúgy fájt.

Szipogva sétáltam az utcán és utam csak egy felé vezetett. A befagyott tó vizén megcsillant a fel-felbukkanó hold és a szentjánosbogarakra emlékeztető csillagok, amik csak halványan pislákoltak, mintha reszketnének, és fényük bármelyik pillanatban kialudhatna.

A hószállingózásból átment záporozásba, és mintha körém vetne egy falat úgy hullott alá az égből. Sóhajtva hajoltam le, és helyeztem le egy csokor virágot a tó partjára. Buborék a víz alatt lelte halálát, így nem éreztem helyesnek a felszínen hagyott csokrot. Kezembe véve egy követ betörtem a jég rétegét, majd a virágot becsúsztattam a keletkezett résen. A színes szirmok fokozatosan merültek, és vesztek el a víz alatt.

Itt volt az a határ, ahol már a szívem nem bírt több terhet és fájdalmat befogadni. A tenyereimbe temettem az arcomat, majd végleg utat engedtem forró könnyeimnek, amik végigcsordogáltak az arcomon, aztán a fagyos hóban tértek nyugalomra. Azt hittem, hogyha sírni fogok, azzal szárnyra nyitom a lelkemet, így a benne felgyülemlett keserű emlékek szertefoszlanak, de nem így történt. Valamennyi fájdalmam szárnyra kapott és elillant, de helyükre újak érkeztek, mint, amikor egy fecske elhagyja a fészkét, de jövőre újabb csapat költözik bele.

Már szinte zokogtam, így a könnyeim összekeveredtek az égből aláhulló fehér, puha pelyhekkel, amelyek most durván csapódtak az arcomba. Csalódottan vágtam a tóhoz egy nagyobb kődarabot, ami ennek következtében megrepesztette a jeget. Ezzel meggyaláztam a kutyám sírhelyét.

Aztán olyan dolog történt, amire nem számítottam. A tó túloldalán Buborék körvonalai kezdtek kirajzolódni. A kutyám ott volt teljes életnagyságban, és éppen felém szaladva ugatott, de csak a túloldalig merészkedett. Onnan ugatott felém. Annyira hihetetlen volt ez az egész, akár a tündérmesékben. Felpattanva szaladni kezdtem a befagyott tó jegén, ami minden lépésemnél megreccsent.

Buborék körvonalai kezdtek elmosódni, én pedig kétségbeesetten rogytam le a tó közepére. Látomás volt. Egy gyönyörű téli látomás. Észrevétlenül a veszély markába lettem csalva, mint ahogyan a mesékben szereplő szépséges szirének, akik a hajósokat csábították el, aminek a következménye a zátonyra futó hajó lett.

Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, tüdőm észveszejtően sípolt. Ilyenkor az emberek pánikba esnek, velem sem volt máshogyan. A hold megnyugtató fényét eltakarták a fellegek, ezzel együtt kísérteties sötétséget hozva a parkra. A lábam alatt repedező jég hangja, mintha a halál dalát kántálta volna. Minden egyes másodpercben egyre jobban vesztettem el a reményt.

- Savannah – hallottam meg egy édes hangot az észveszejtő szélben. Talán csak képzelődtem, viszont, amikor már másodjára szólított meg valaki, a remény apró mécsesét gyújtotta meg bennem, így az lángolva éltette bennem a cseppnyi lelket. – Savannah, hallasz?

Óvatosan megfordultam, és a sötétségben megláttam Calum halvány körvonalát. A hold eközben újra kibújt a felhők takarásából, ezzel együtt láttatni engedte a fiút.

- Calum, kérlek, segíts! – kiáltottam remegő hangon, a part szélén toporgó fiúnak. Calum lassan rálépett a jégre, ami újra megrepedt.

- Rendben. Jól figyelj rám, érted? – Calum próbált nyugtatóan beszélni hozzám, de a rajtam kerekedett pánikon nem lehetett segíteni. – Szépen, lassan gyere felém, közben fúrd a tekinteted az enyémbe! Ne nézz le!

Úgy tettem, ahogyan mondta. Éreztem a lábam alatt töredező jeget, de nem foglalkoztam vele, csakis a fiú mélybarna tekintetét tartottam fogva. A lassúság felemésztően hatott.

Mikor az életed egy vékony damilon egyensúlyozik, és már nem a te kezedben van a jövőd, az lehangoló. Most az életem Calumon múlott. Ahogyan egyre közelebb értem, úgy kezdtem el megnyugodni, viszont ez korai volt.

A jég egy szempillantás alatt szakadt be, így én belezuhantam, de egy kéz időben elkapta a karomat. Sikítva próbáltam szorosan kapaszkodni Calumba, de nem tudtam meddig fogom bírni.

A tó ahhoz képest, hogy tó volt, elég mélynek bizonyult. Ha beleestem volna, talán másodperceim lehettek hátra, hiszen a víz talán mínusz tizenöt fok körül lehetett tekintve a fagyos levegőre. Felhevült testem pedig végigfutó hideg megállította volna a szívemet pillanatok alatt. Csak combközépig merültem el a vízben, de még így is éreztem, hogy a lábam kezd megdermedni.

- Kérlek, Calum ne engedj el! Könyörgök! – sírva kérleltem kétségbeesetten. Ekkor pillantottam meg, hogy a fiú is a jégen áll, és ennek következtében, ha kiránt a vízből a súlymegnövekedés következtében azonnal beszakad alatta is a jég. – Calum, ne engedj el! Én nem karok meghalni.

A fiú egyet hátralépett, majd éreztem, hogy keze csúszni kezd az enyémből ki. Kétségbeesetten markoltam meg szorosabban. Nem hagyhatott itt meghalni. Már éppen újra könyörögni kezdtem volna, de Calum egy hatalmasat rántott rajtam, így a karom belereccsent.

- Kint vagy. Most már minden rendben van – suttogta a fiú a fülembe, miközben magához szorított. Sírva bújtam hozzá, miközben ő lekapva magáról a kabátját, rám terítette az anyagot. Zokogtam. Eszméletlenül zokogtam, és csak magamba szippantottam a fiú illatát. – Nincs semmi baj, megmenekültél.

Majdnem meghaltam, felelőtlenségem miatt, de Calum megmentett. Eltoltam magamtól a fiút, és a szemébe néztem, ami csillogott a félelemtől. Soha nem láttam annyira kétségbeesettnek a fiút, mint az előző pár percben, s most talán ő is megnyugodott, hogy nem haltam meg.

- Köszönöm – suttogtam. A szó nem volt elég a hálálkodáshoz, ezért csak közelebb hajoltam.

Lehet, hogy csak a felgyülemlő félelem vezérelt arra, hogy megtegyem a következő lépést. Jéghideg ajkaimat Calum szájára tapasztottam. Lassan ízelgettük egymás ajkait, majd megéreztem a fiú tenyereit az arcomnál. Én pedig vállaira futtattam fel a kezeimet.

Ott álltunk egy halál közeli élmény után. Én csak biztonságot akartam, amit meg is találtam Calum karjai között. Forró ajkai simogatták az enyémet, és a metsző szél, a fagyos hópelyhek, és a múlt emlékei elvesztek a csókban. Én voltam a megsebzett szív, még Calum a gyógyír.

Amikor végleg elváltak az ajkaink, a közöttünk felpezsdülő forróság elillant, akár a kámfor. A külvilág hamarosan visszaékelődött körénk, és már semmi nem ködösítette el az elménket

Az elcsattanó csók csak bűnösséget sugallt még mindig forró ajkainkra, melyet a süvítő szél durván simogatott. A menedék Calum volt, én pedig a menekülő lány, aki csak fedezéket akart a feje fölé a világ apró gondjai elől.

-----------

Sziasztok!

Nem tudom, hogy mennyire lepett meg vagy sokkolt ez a fejezet titeket, mindenesetre próbáltam kavargatni a lapokat. Ha Buborék nem halt volna meg, akkor biztosan nem ilyen áron került volna közelebbi kapcsolatba Savannah és Calum.

Nagyon, nagyon, nagyon jó látni a visszajelzéseiteket mint vote és mind comment formájában. Hihetetlenül imádlak titeket.

Szép hétvégét mindenkinek és hamarosan jelentkezek a következő fejezettel.

Puszi, Frida Beth Holloway