Érzelmek Fogságában (C.H.)

Epilógus - Érzelmek erdeje

Savannah Richardson

Létezik, hogy a döntéseink olyankor jó útra terelnek, de a másik opció, amikor nem. Honnan tudhatjuk, hogy jól döntöttünk? Mert boldogok vagyunk. Én az voltam? Dehogy.

Miután elhagytam Bergent, egy nyugisabb városkába költöztem. Újra találkoztam Calummal, aki megígérte, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, de már akkor tudtam, ez nem fog beteljesülni. Szerelmes barátokként váltunk el, úgy ahogyan az meg volt írva.

A nap felkelőben volt, és besütött a hatalmas ház üvegablakain, melyek nem engedték a kinti illetékteleneket belátni. Nem panaszkodhattam, hiszen egy gyönyörű házban éltem, egy még gyönyörűbb családdal, viszont csak egy gond volt.

A kapcsolatok kihűlhetnek, ha a párok nem foglalkoznak egymással annyit. A két szív burkot húzhat magára, miközben eltaszítják egymást. Ez egy igen hosszadalmas folyamat, de a legrosszabb, hogy már csak akkor veszünk észre a tönkremenés jeleit, miután már nincs visszaút.

Calumot ugyan soha nem sikerült elengednem, de egy szív újra rám talált. Gabriel, akár egy angyal is lehetett volna, de sajnos nem ismertük ki egymást eléggé, mielőtt összeköltöztünk. Közös gyerek meg se fordult a fejünkben, így csak örökbe fogadtunk egy kislányt, akinek a szíve mindenkinél nemesebb volt.

Kora reggel ellenére, az utcákon már rengeteg ember járkált, kinek hova vezetett az útja. Az enyém merre? Több év után újra visszatértem Bergenbe, viszont Jemina sírját nem látogattam meg. A bűntudat pedig felemésztett, és minden percben hálátlanak éreztem magamat, holott csak nem voltam elé erős ahhoz, hogy újra szembenézzek a sírjával.

Kezemmel Rebecca kezét szorongattam, aki bátortalanul lépkedett mellettem. Feszengett az őt körülvevő síroktól, és a néma csöndtől. Szőke haja lobogott a szélben, ahogyan rózsaszín kabátja is. Hiába tavaszodott már, még mindig lehetett érezni a telet, és néha napján fehér hótakaró borította az utcákat.

- Anya, most Jemina nénit látogatjuk meg? – kérdezte a kislány kíváncsi tekintettel, ami láttán elmosolyodtam melegen. Megállítottam, és leguggoltam elé, majd egy fürtjét a füle mögé tűrve végigsimítottam az arcán.

- Bizony, most meg fogjuk látogatni, és biztos örülni fog, hogy láthat téged – mosolyodtam el, miközben felálltam, és húzni kezdtem az egyik díszes virágokkal keretezett sírhoz. Az emlékek, mint a villámcsapás úgy rohamoztak meg, legnagyobb bánatomra nem is tudtam kizárni őket.

Bűntudat újra mardosni kezdett, mint már annyiszor. Most láttam több év után újra a nővérem sírját, de mintha nem telt volna el egy perc sem. Minden ugyanolyan volt, csupán csak a virágok tündököltek szebben.

A szél csendülni kezdett, majd végleg elállt, ami nagyon is kísértetiesnek bizonyult. Holt vihar tombolt a temetőben valami borzongatóval megspékelve. A kabátomat jobban összehúzva magamon léptem a sír elé, de egyből döbbentségtől a földbe gyökerezett a lábam, hiszen a sír előtt egy ismeretlen kisfiú guggolt. Apró kezével a faleveleket söpörte le a márványról.

Rebecca úgy szökkent hozzá, akár csak egy játszótársa lenne, semmi gyermeki félelemmel. Nyílt kislány volt, akit érdekeltek a nagyvilág dolgai, vagy mi hogyan is működik. Nem bizonyult ez rossz tulajdonságnak, viszont néha bajba is sodorta kíváncsi természete.

- Te ki vagy? Leszel a barátom? – összeráncolt szemöldökkel néztem felé, miközben kissé védelmezően tartottam a szememet a kislányon. Rebecca kikerekedett íriszekkel leste az idegen minden egyes mozdulatát, akár csak egy kirakatban lévő babát. – Szeretsz fogócskázni?

A kisfiú ijedten lépkedett hátrébb, majd szaladni kezdett, de nem azért mert játszani akart, hanem Rebecca közelsége megrémítette. A két gyerek hamarosan eltűnt a szemem elől, ami megrémisztett. Nem akartam, hogy akár valamelyiküknek baja essen.