Érzelmek Fogságában (C.H.)

18. Fejezet - Idők végezetéig

Savannah Richardson

A vér émelyítő szaga egy szempillantás alatt átjárta az apró helyiséget, mint amikor a frissen vásárolt narancsot felvágja az ember, és percek alatt ellepi a kesernyés illat a konyhát.

A redőnyök alatt beszűrődő lemenő nap sugaraiban megcsillantak a padlón gyöngyöződő vércseppek Jemina mellett. Kétségbeestem, így azonnal leguggoltam mellé, és magam felé fordítottam az arcát. A lány orrából folyó vér csillogva futott végig a nyakáig onnan pedig az akácfa padlóra. Azonnal próbáltam a pulzusát megmérni, de valaki felrángatott mellőle.

- Ide a pénzt, vagy meghalsz! – ordított rám a férfi, aki betört hozzám, és a kését újra nekem szegezte. Kétségbeesetten próbáltam kiutat találni, de nem jártam sikerrel. A szememet hamarosan marni kezdték a sós könnyek, amik hamarosan szabad utat nyerve maguknak gördültek le az államig. A zsebemben lévő telefon rezegni kezdett, mire én azonnal érte nyúltam, de az előttem lévő férfi kicsavarta karomat, és a földre taszított. A hívóeszközöm hamarosan a ház túloldalába lett száműzve, és a reccsenésekből azt vettem le, hogy valószínűleg darabokban hever a sarokban.

- Azt mondtam, hogy ide a pénzt te csitri! – kiabált újra, de most ingerültebben, viszont én meg sem mozdultam.

Az ember gyakran keveredik nehéz helyzetekben, amikor végkép nem talál kiutat a nyomasztó reménytelenségből, és az agya nem tud reálisan gondolkodni, csakis a halál hideg fuvallatát érzi maga körül, ami hamarosan csontig fagyasztja.

- Kérem, én... - a szavaim elhaltak a mondat közepénél, amikor is egy igen ismerős hang hallatszott a konyhapulton. Megkönnyebbültség, mint a folyóba ömlő vízesés úgy árasztott el, de korai volt ennek örülni. Tőlem nem messze a Calumtól kapott Walkie Talkie belsejéből a fiú bársonyba bélelt hangja csendült fel.

- Figyelj, Savannah, oké, tudom, hogy bunkó voltam – a készülék recsegett a múltkor belé került hótól, de még így is ki tudtam venni, hogy a srác őszintén beszélt, és talán azért, mert nem volt biztos benne, hogy hallom is őt. Nem kellett több, felkapta a pultról, és az oldalán lévő gombot megnyomva beszélni kezdtem bele, de a hangom erőtlenül csengett.

- Calum, kérlek, segíts! – suttogtam, majd hátrálni kezdtem, de a férfi követett. Még hallottam, amint a fiú értetlenül válaszolt, de már nem vártam meg. Felkaptam a mosogató tálcáról egy serpenyőt, majd a férfira szegeztem, aki kacagva eresztette le a kést.

- Komolyan kislány? Ne szórakozz, ide a pénzt vagy megkeserülöd! – mondta, aztán átszelte a közöttünk lévő távot, és a nyakamhoz szegezte a kést. Megadva magamat a pénztárcámért nyúltam, és kivettem a benne lapuló összes pénzt. A férfi felháborodottan szorította hozzám az éles eszközt. A penge jéghideg halált suttogott, és éreztem, hogy a vérem kicsordult az egyre erősödő nyomástól. – Ennyi nem elég, vagy adha...

Érces hangja mocskosan csengett, de nem tudta befejezni az elkezdett mondatot, mivel a távolban rendőrségi sziréna hangja sikoltozott. A redőnyök alatt beszűrődő gyér napfény keveredett a pirossal és a kékkel. Éreztem, hogy gyengül a szorítás, majd a betörő nekilökve a konyhapultnak futásnak eredt a hátsó ajtón. Kék pulóvere egybeolvadt a kint uralkodó szürkülettel.

Keserves sírásba kezdve néztem, ahogyan a rendőrök ellepik a házamat, és a betörő után erednek. Nem fogtam fel a körülöttem lévő történéseket, csakis arra tudtam gondolni, hogy megmenekültem. Mellettem Jemina-t már a mentősök vitték hordágyon, de én még felé se pillantottam, csakis a vérrel áztatott a padlót figyeltem megkövült tekintettel. A vértócsában lábnyomok ékeskedtek és elkenődött csíkokban vezettek el mindenfelé. A forró könnyeim egybeolvadtak a testemben tomboló lánggal, és mintha akármelyik pillanatban meggyulladhattam volna. A külvilág zajai hamarosan visszaékelődtek körém.

- Sokkot kapott valószínűleg, fiam. Egy közeli ember, aki hozzá tartozik, talán segíthet neki – csendült fel valahol mellettem egy öreg, megviselt férfihang. – Próbálja meg, de elsőre nem biztos, hogy sikerülni fog.

Hamarosan egy meleg test telepedett rám, és csak árasztotta magából a tüzet. Kezét az arcomra téve megemelte azt, hogy tekintetünk összefonódjon, de nekem a könnyeim elhomályosították a látásomat, csupán csak a hallásomra tudtam hivatkozni.

- Savannah, nézz rám, kérlek! Én vagyok az, Calum – a fiú sápatag hangszíne komorságot csalt a levegőbe, ezzel együttesen lefagyasztva a körém ékelődött melegséget. Nem tudtam megszólalni a rám telepedett sokktól, ami a testem minden egyes pontját beszőtte. Amikor nem adtam semmi reagálás félét, ezért keze finoman fonódott az arcomról az államara, aztán finom ajkait nekinyomta sajátomnak.

Lassú táncot járt az enyéim körül, mintha azok féltett kincsek lennének. Gyengéden becézgetett, én mégsem csókoltam vissza a rám telepedett sokkból, ami még mindig ólomsúlyúvá tette minden testrészemet. Végül elkéstem. Calum elhúzódott tőlem, majd óvatosan felállított, aztán átkarolta a vállaimat. Túlkerekedve a sokkon, végül a mellkasába fúrva a fejemet, beszélni kezdtem hozzá.

- Köszönöm, Calum – suttogtam, és talán a srác ezt meg sem hallotta, de ez nem így történt. Csak még szorosabban tartott a karjaiban, mintha soha nem akarna elereszteni. Erődöt vont körém. Egy falat, mely elszigetel a kegyetlen külvilágtól, és megvéd minden bajtól. Calum annyiszor megmentette már az életemet, és már az is eszembe jutott, hogy ő valójában a Pókember, kissé klasszikusabb változatban.

Nem érdekelt az sem, hogy átléptük újra azt a határt, amit én a megismerkedésünk elején tartottam, de minden megtörik, ha az ember egy kissé meggyengül. Megtörtem, és nem kellett más, csak egy olyan személy, aki most tudja, mire vágyom. Szeretet csöppnyi lángjára.

- Megijesztettél, Savannah – simított végig a hajamon, majd a hátamon, végül a kezeim megpihentek a derekamon – jólesően felsóhajtottam, majd csak még jobban kezdtem el szorítani, mintha nem akarnám elengedni soha. – Vissza kéne mennem a szállodába, mert a srácok nem tudják, hogy elmentem. Holnap koncertem is lesz.

- Kérlek, ne hagyj egyedül! – remegtem meg, közben felnéztem barna szemeibe, melyek a sötétség miatt feketén csillogtak. Szívem hevesen dobogott, és éreztem, hogy az övé is az enyémmel egyszerre ver. Rettegtem, hogy a betörő újra a házam köré merészkedik, holott már a rendőrök biztosan elkapták, ám én mégsem akartam egyedül maradni. – Félek.

A fiú megadóan bólintott, majd a kanapé felé húzott, aztán letelepedett rá engem is maga mellé húzva. Kezemet a hasán pihentettem, míg a fejemet a vállára hajtottam. Behunyt szemekkel hallgattam egyenletes lélegzetvételeit, amik lassan kezdtek tompulni, és a rám telepedett fáradság kezdett úrrá lenni fölöttem. Még egy utolsót felásítottam, és az ölébe fészkeltem magamat, így teljesen éreztem az illatát, mely megnyugtatóbb volt, mint valaha. Mint, amikor az anyuka magához öleli a babát, aki azonnal abbahagyja a sírást.

Az én szívem megnyugodott, de csak egyetlenegy éjszakára. Holnap a hajnal első sugarai újra emlékeztetni fognak a mai nap történéseire, és talán még több év múlva is. De Calum jelenléte minden elfelejtetett velem, még ha nem is örökre, de én hálás voltam neki az idők végezetéig is akár.

----------

Sziasztok

Meg is érkeztem nektek a 18. Fejezettel, amiben Savannah bajba került, de Calum újra megmentette.  Elkövetkezendő fejezetekben a kapcsolatukat el szeretném egy kicsit mélyíteni, de ezt majd ti is érzékelni fogjátok.

A történet folytatásáról pedig csak annyit, hogy, azt már elárulhatom, hogy túl vagyunk a történet felénél, de még rengeteg mindent tervezek.

Puszi, Frida Beth Holloway