Érzelmek Fogságában (C.H.)

28. Fejezet - Lelki rokonok

Savannah Richardson

Borzasztó az az érzés, amikor csak akarjuk, hogy egy rossz álomba csöppenjünk, és hamar fel is kellhessünk belőle, s mintha mi sem történt volna, élnénk tovább az életünket. De sajnos nem álomvilágban élünk, hanem a kőkemény valóságban, melyben olyasfajta történések lehetnek, amiket nem könnyű elfogadni, de mégis meg kell tennünk. Hogy miért is? Mert csak így tudunk a való világban élni. Az élet megy tovább, és ezt el kell fogadni.

A hideg téli szélben lépkedtem Calumba karolva, aki csak egy sötét napszemüveg mögé rejtette a szemét, a lélek tükrét, mely utat adott a szívéhez vezető úthoz. Mögöttünk a megtört banda tagjai saját gondolataikba burkolóztak.

Calum beesett arcán megpihentek az erőtlen fények, melyek most pár évvel idősebbé és sokkal gondterheltebbé varázsolták az egyébként fiatal fiút. Sötét kusza haja rendezetlenül pihent a feje tetején, és mintha az út során többször is beletúrt volna. Lehet így volt, ám én mégsem vettem észre, hiszen keserű gondolataim mindent elleptek.

A temetés után anyuék megkértek rá, hogy had legyenek most egy kicsit kettesben. Megértettem őket, de valahol mélyen nagyon bántott, hogy velem nem foglalkoztak abban a helyzetben.

Calum kinyitva a szállodaszobájuk ajtaját, egyből előre engedett, én pedig a nappali felé vettem az irányt, de megragadta a kezemet, majd a háló felé intett a fejével. Fáradtan néztem rá, majd megadóan előre felé vettem az irányt.

- Ne már skacok! Most akkor én hol fogok aludni? – kérdezte Luke szemrehányóan, közben elém vágva keresztbe font karokkal állt meg a szobaajtó előtt. Calum csak morogva félre toltak, én pedig bűnbánóan rámosolyogtam az enyhén borostás arcú fiúra.

- Nesze – jelent meg újra a kreol bőrű srác, majd hozzávágott a banda frontemberéhez egy takarót, majd egy ugyanolyan huzatú párnát. Luke mérgelődve trappolt el mellettem, ezzel felverte a csendes folyosót, mielőtt eltűnt volna teljesen a szemem elől, még hallottam, amint motyog valamit az orra alatt.

Calum óvatosan megragadta a karomat, és beljebb húzott a szobába, de mielőtt teljesen becsukódott volna még az ajtó, láttam, hogy Ashton lehajtott fejjel rohan be a szemben lévő szobába, de amint utána akartam menni, Calum egyből kapcsolva bezárta az ajtót előttem, és elé állt, így esélyem se lett volna a tervemet végrehajtani.

- Figyelj, Savannah! Tudom, hogy most rengeteg dolgon keresztülmentél, de nem szeretném, ha ez rámenne a kapcsolatunkra – nézett le rám Cal, de én inkább félrepillantottam. Túlságosan sok minden változás történet, én pedig ezeket képtelen voltam felfogni. Csak pihenésre vágytam, de éreztem, hogy Calumnak nem ez a terve.

- Kicsit ellazítalak, hogy ne legyél ennyire merev – sóhajtott fel a fiú, miközben a kezét a vállaimra vezette. Csak átbújtam a karjai alatt, és az ágyra ültem, majdfáradtakat pislogtam. Tekintetemet a plafonra szegeztem, amin halvány, alig látható repedések futottak és, olyan voltak, mintha egy kusza utat szőttek volna a végtelenbe.

Vajon az én utam merre vezet, és hol ér véget? Nem tudtam volna megmondani, ahogyan senki sem. Majdnem egy hónapja még Calum létezéséről sem tudtam, és most pedig kötődök hozzá. Minden annyira kiszámíthatatlan volt, én pedig egyik döbbenetből estem a másikba. Aztán döbbenten ültem fel, ezzel lefejelve az éppen fölém mászó Calumot, aki meglepetten fogta meg a megsértett részt.

- Mindennek vége? – kérdeztem a hajamba túrva kétségbeesetten. A srác döbbenten nézett rám, és mintha nem értette volna, hogy mit is szeretnék neki mondani. Galambszürke szemeimet az ő barna íriszeibe fúrtam, így kapcsolatot alkotva kettőnk közzé. Mielőtt bármit is mondhattam volna, a fiú teljes súlyát rám helyezte, és a nyakamat kezdte el csókolgatni, de én nem tágítottam a mondandóm mellől. – Most hogy Jemina meghalt, nekünk már nincs is közös dolgunk, nem?

Calum döbbenten hajolt el tőlem, majd összeráncolta a szemöldökét. Kábultan nézett rám, én pedig sajnáltam, hogy ezt kell mondanom.

- Calum, a mi utunk itt véget ért. Kudarcot vallottunk – mondtam komolyan, mire Calum arca komorságba borult. Csalódottan lemászott az ágyról, és az ablak felé vette az irányt. Óvatosan követtem én is, de mielőtt bármit is mondhattam volna, hirtelen megfordult, és idegesen a hajába túrt.

- Ennyi? Na, ennyi? Te teljesen meghibbantál? Nem érted, hogy közöttünk szerelem van, és én rohadtul szeretlek? Képes lennél csak felrúgni a kapcsolatunkat? – kérdezte az egyik karomat megszorítva, mire csak felszisszentem, és kirántottam magam a kezei közül. Dörzsölgetni kezdtem a fájó helyet, és lángoló tekintettel néztem a srácra.

Calum fejét rázva kirohant az ajtón, aztán olyan hangosan bevágta, hogy beleremegett a szoba. Én pedig zaklatottan fordultam meg, de már csak a hűlt helyét találtam.

- Calum? – az ajtót feltépve elkiáltottam magam, de nem érkezett válasz. A folyosó kongott az ürességtől. Idegesen nekidőltem a szemben lévő ajtónak, ami abban a pillanatban, amint ráhelyeztem a teljes súlyomat, nyílt ki, így én beestem volna rajta, de valaki még időben elkapott.

Ashton furcsa szemei rám vetültek, én pedig csodálkozva néztem beléjük. Az erkélyajtón beszűrődő sápatag fényben egészen természetellenesnek hatott, mégis különlegesen. A göndör hajú srác felsegített, majd az erkély felé vette az irányt, és hamarosan már ki is lépett. Gondolkodás nélkül követtem, és megálltam mellette.

A távolban a nap szépen lassan kúszott lefelé, miközben narancssárgába öltöztette a lassacskán megpihent várost. A hegyek lábai sötétségbe borultak, és az ott szétszórt házak ablakain kiszűrődő fények adtak némi világosságot.

- Nem hiszed el, de nagyon is hasonlítasz Jemina-ra – sóhajtott fel Ashton fél szemmel rám pillantva. Csak felhúztam a szemöldökömet. Soha nem hasonlítottunk a nővéremmel, talán csak külsőre, hiszen az én természetem nagyon is különleges volt ahhoz, hogy néha még kételkedtem is, miszerint van-e valaki, aki hasonló tulajdonságokkal bírhat.

Ashre lestem, aki csak a távolba révedt tekintettel meredt maga elé, kezével görcsösen foga a vaskorlátot. Újai teljesen elfehéredtek, és felé volt, hogy bármelyik pillanatban kárt tehet magában, de már szíve így is megtört volt. Mással már talán nem is törte volna meg jobban.

- Hé, majd találsz másik lányt, hiszen annyi van a világon, akik imádnak – simítottam a végig a kezén. Biztatóan elmosolyodtam, majd magam felé fordítottam. - Fel a fejjel, nagyfiú.

Ash keserűen felnevetett. Hangjába vegyült a lehetetlenség, a hitetlenség, és csöppnyi jókedvűség. Akkor valamit megértettem, de nem csak én, hanem ő is.

Lelki rokonok lettünk, akiket a gyász kötött össze. Megértettük egymás veszteségeit, ezzel egyfajta kapcsolat szövődött közöttünk, mely akár egy életre szólt, vagy csak addig, még látszólag fel tudjuk dolgozni a keserű történéseket.

Ashton nagyot sóhajtva felnézett az égre, aztán újra rám. Valamit motyogott, de nem értettem, hiszen az úton zúgolódó autók hangja most mindent elnyomott, vagy csak én képzeltem olyan hangosnak.

A fiú nem gondolkodott, csak ajkait nekifeszítette az enyéimnek. Döbbenten léptem hátra, és elfordítottam a fejemet. Bár ne tettem volna, hiszen valaki szemtanúja volt mindennek.

Calum csalódott arca a mái napig beleégett az agyamba, akár egy meggyötört szívbe a volt szerelme vonásai. Arca olyasfajta érzéseket mutatott melyek talán még számára is rejtettek voltak.

----------

Sziasztok!

Szép hétfő délutánt mindenkinek. Már a 28. Fejezettel érkeztem meg nektek, amiben veszekedés és bonyolódó szálak tanúi lehettünk.

Őszintén megmondva a fejemben már eldőlt a főszereplőink sorsa, de valamiért két tűz között érzem magamat. Ti, összehoznátok, avagy szétválasztanátok Calumékat?

Eszméletlen látni, hogy napról-napra többen vagytok, és a visszajelzések mindig annyira jól esnek, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Köszönök mindent

Puszi, Frida Beth Holloway