Érzelmek Fogságában (C.H.)

27. Fejezet - Mocskos szív

Savannah Richardson

Gyász. Idegtépő és fájdalmas gyász. Az ég komoran beborult, és a sötét fellegek eltakarták az egyetlen reménysugarat, ami bearanyozhatja a feketébe borult napokat. A madarak halkan csicseregtek, de a szellő elnyomta megnyugtató játékukat. Havas eső hullott alá az égből, így sarat varázsolva mindenfelé.

Az arcomat áztató forró könnyeim csak észveszejtő lassúsággal folytak le, közben nedves csíkot húzva maguk után. A bal kezemben egy zsebkendőt gyűrögettem, a másikkal Calum meleg tenyerét szorítottam. Másik oldalamon Ashton volt, aki csak napszemüvege mögül fürkészte a megtört családot.

Az itt összegyűlt emberekkel ma szorosabb kapcsolatban álltunk, hiszen egy valami összekötött minden itt álló embert. Az összetört szíveket gyász kegyetlen fonala fűzte össze, és abban a pillanatban mindenki rokonlélek volt a másikkal. Átéreztük egymás veszteségét.

Előttem fekvő barna koporsó látványa megbénított, és a rajta elhelyezett koszorúk és virágok ezernyi színben játszottak, ezzel némi színt csempészve mindenfelé. Felzokogtam, amint belegondoltam a veszteségembe, de nem csak én adtam hangot a lelkemben tomboló fájdalomnak, hanem a szüleim és a családtagjaim is.

Sírtunk, és más sem töltötte be a légteret csakis mi. Calum látva sebezhetőségemet, csak átölelt. Csak szorosan tartott, de még így se tudtam menekülni az engem marcangoló sötétségtől. Sajnos most már mindig a szívemben ott lesz az idők végezetéig, hiszen veszteség ért, de olyasfajta, amit nem lehet visszahozni, vagy kárpótolni.

- Szeretlek, és tartsd ki! – suttogta Calum, de én nem figyeltem rá. Csak üveges szemekkel fürkésztem a koporsót, aminek a lelakkozott felületén magamat láttam visszatükröződni. Egy megtört lányt, aki már nem volt önmaga, csupán egy halott lélek.

Ezernyi fájdalom cikázott bennem, és nem voltam önmagam, csupán egy idegen személy. A külvilág hangjait kizártam, és csak a betanult szövegemre koncentráltam, amit hamarosan el fogok mondani. Nagy levegőt vettem és előre vettem az irányt, de a lábaim összecsuklottak, így én magatehetetlenül rogytam le a sárba. Bemocskolt szívem már nem is lehetett ennél feketébb.

- Menjek veled? – kérdezte Calum, miközben segített felállni a földről. Én csak nemlegesen megráztam a fejemet, majd határozottan megindultam a nekem kijelölt helyre. A tekintetemet körbejárattam mindenkin. Anya zokogott, és apa mellette próbált határozott maradni, viszont bármelyik pillanatban nála is elpattanhatnak az érzelmeket tartó apró kis fedők. A torkomat megköszörülve a koporsóra vezettem a szememet.

- Fájdalom. A fájdalomról talán addig nem tudunk beszélni még meg nem tapasztaljuk, hogy milyen is. Mi pedig átérezzük a mai napon, hogy milyen is, hiszen családunkat hatalmas veszteség érte. A halál meggondolatlanul szabdalja a lelkeket és ez ellen nem tudunk semmit sem tenni, és egyszer mindenkit utolér a sötétség, legyen jó vagy rossz. Jemina-t elvesztettük, de erősnek kell mutatnunk magunkat, hisz csak így tudjuk magunkat túltenni a gyász elsöprő erején. Az emlékek el fognak halványulni az idő múlásával, de végleg nem tűnnek el. Mindig a lelkünk egyetlen mélyén ott fog virítani Jemina halálának a napja és ezek a percek, amikor én beszélek – a monológom végén végigvezettem a tekintetemet az embereken, majd Calum mélybarna szemébe néztem volna, csakhogy azokat sötét napszemüveg takarta, ezért másfelé néztem. Mindenki zokogott csak én nem, én csak rendíthetetlenül álltam ott, majd egy csokor virágot ráhelyeztem a koporsóra, közben a kezemet végigfuttattam az oldalán.

- Csodálkozok, hogy hogyan lehetsz ilyen erős – ragadta meg a kezemet Calum miután visszamentem a helyemre. A mögöttem szinte testőrként álló Luke és a mellette lévő Mike csak keserűen elmosolyodott. Kínosan felnevettem, és ezzel több ember figyelmét magamra vontam. Félszegen Calumra pillantottam, és megráztam a fejemet, ennek következtében a kontyomból pár szál tincs kihullott.