Érzelmek Fogságában (C.H.)

29. Fejezet - Éjbe veszve

Savannah Richardson

Lélekszakadva futottam előre, akár a halálomba is, de csak szedtem a lábaimat. A szél kegyetlen hűvösséggel fütyült a fülembe, és tépte a hajamat, de én nem foglalkoztam vele. Az utcai lámpák fényei gúnyosan csillantak meg a mocskos járdán, ahol hatalmas pocsolyák terjeszkedtek el, melyek felszínén a holdsugár ezüstös fénye vetült.

Szívem heves tempóra kapcsolt, és tüdőm észveszejtően sípolt. A jövőm a gyorsaságon múlott, ha időben utolérem Calumot, akkor még megmenthetem a kapcsolatunkat, viszont ha megtorpanok akár egy pillanatra is, akkor mindennek vége. Az én történetem még nem futott zátonyra, ahhoz még annyi minden várt rám.

A nap már teljesen elvesztette fényét, már csak az éjszaka volt az úr. Még az utolsó sugarak fáradtan halványodtak el, végül már mintha ott se lettek volna soha sem. Soha.

Fogalmam sem volt, hogy merre mentem, csakis vitt az eszem előre, de lehetséges, hogy csak a szívem. Vezérelt valami különleges erő, mely húzott csak, és irányított.

Hamarosan egy rétre érkeztem, mely kopár volt, és a szél kegyetlenül süvített át rajta. Valaha lehet szépen sugárzott itt minden, de az már csak múlt régi árnyai. Minden véget ér, ahogyan az évszakok változnak, a lelkünk is öregszik, a virágok szirmaikat dobják, ahogyan a szívek cserélik egymást.

A sötétségből kivált egy alak, aki a földön ült, és körülötte füstfelhő kavargott, amit a tomboló szél elvitt egy más világra, tőlünk nagyon is messze. Két lépéssel közelebb sétáltam hozzá, és mintha a természet megnyugodott volna. Elhalt, akár egy futó zápor a nyári forróságban.

- Soha. Soha nem lesz már semmi a régi, Savannah - suttogtam, miután közelebb értem hozzá. Calum egy szál cigit tartott a kezében, és egyenesen rám bánul azzal az átható szemeivel. Nem néztem rá, hiszen nagy hiba lett volna, helyette a cigijét szuggeráltam.

- Calum , én nem akartam, de tudod... - elhalt a hangom a mondat végében. Csak leültem elé, és a hideg földre fektettem a tenyeremet, majd végighúztam az érdes felületű köveken a kezem.

A vér szagát elnyomta a fiú cigije, amit egy idő után elnyomott. Egymásra pillantottunk, és ezernyi érzést szavak nélkül váltottunk.

Keserű a magány, de még rosszabb, amikor két szív, amik szeretik egymást összetörnek. Minden tett gyilkos jövőt biztosít, és ellen nem lehet védekezni, hiszen ezek a dolgok már meg vannak írva, akármennyire is fanyarúak.

- Most azt kívánom, hogy bár soha nem jöttünk volna ide, és soha nem találkoztunk volna össze, soha nem szerettem volna beléd, és soha nem csalódtam volna benned és a legjobb barátomban – kiáltott fel Calum, ezzel újabban feltámasztva a tomboló szelet, ami talán csak a kettőnk közötti feszültség kettészakadására várt, semmi másra. Összerezzentem a hirtelen jött kiabálásra.

- Calum, most úgy gondolod, hogy megcsaltalak, de nem, figyelj Ash csak megtört és nem tud helyesen dönteni – magyarázkodtam, de mind hiába. Calum rázni kezdte a fejét, közben a hajába túrt. Felálltam, és közelebb sétáltam, így akartam nyugtatni őt.

- Azt hittem, hogy az élet a megfelelő társat sodorta felém, de most már tudom, hogy szeretni és ereszteni csak fájdalommal lehet – mondta, ezzel a mondattal bennem felébresztett egy érzést, mely döntést szült, de még magam sem fogtam fel komolyan.

Calum egy félrelépés miatt szaktani akart, ez nyilvánvaló volt. Megértettem. Ez a döntés talán már napok óta a fejében volt, hiszen annyiszor elhanyagoltam, de a gyászban mit kellett volna tennem? Ő nem értett meg, és ez rontott mindenen.

- Hisz, gyűlöltelek, de aztán valahogyan megszerettelek – suttogta Calum, és tudtam, hogy mi fog közeledni. A mi kapcsolatunk itt véget ért. Lehet ostoba döntés volt, de nekem és neki is idő kellett. Nekem, hogy kiheverjem a gyászt, Calumnak pedig csupán csak át kellett gondolnia a dolgokat. – Szeretlek, tudnod kell.

Tudtam, hogy el kell mennem, és ezt el kellett mondanom Calumnak, hogyha nem is tudja, merre vezet majd utam, legalább eszébe lesz, hogy jól vagyok.

Azzal, hogy nem mondtam el Jemina-nak, hogy Ash volt évig az, akivel levelezgetett, így hibásnak éreztem magam, aki nem érdemli meg a szerelmet, ha már mástól elvette.

- Calum, ígérd meg, hogy bármerre visz is az élet, mindig lesz hely számomra a szíved egy mély, rejtett zugában – suttogtam az egyetlen kérést, ami most számított. Calum megértette, hogy mi akarok, mégsem állított meg, helyette csak eleresztett.

Ez volt a helyes döntés? Nem tudom, viszont idő kellett, amíg újra megbízunk egymásban, és kiheverjük a velünk történteket. Kapcsolatunk nem volt olyan erős, hogy ezt átvészelje, ha pedig csak tovább erőltettük annak rossz vége lehetett.

- Ígérem, Savannah! Soha nem felejtelek el – suttogta, és a szavak egyre jobban tompultak ajkaimra, majd végleg elszakadt tőlem. Hajamba túrva fordultam meg, és rohanni kezdtem, de még egy utolsót visszapillantottam rá.

Ott állt mozdulatlanul az ég felé nézve, aztán mintha csak megérezte volna, hogy figyelem rám pillantott. Valamit mondani akart, viszont félt megtenni. Talán a következmények miatt, mert a szavaknak igen is súlya van, és esetleg visszatartott volna abban, hogy végleg elmenjek.

Aztán egy mélyről jövő kiáltás szelte át a gyér terepet. Süvítve szállította el a tudatomig az az egy szót, ami most meghatározó volt.

- Mindig – kiáltotta. A szó annyi mindent tükrözhetett, mint hogy:

„Mindig veled leszek"

„Mindig gondolok rád".

„Mindig keresni foglak"

Mégis csak egy opció volt, ami végleg beteljesült, ami még csupán számomra is reménytelenül homályos volt. Bármennyire is akartam tovább élni az életemet, nem tudtam, hiszen az utóbbi történések rengeteg dolgot vontak maguk után, én pedig képtelen voltam régi életemet folytatni.

Kellett egyfajta felfrissülés, ami elfelejtett mindent velem. Nem volt szép menekülni, de köd volt még egy másik opció, amivel nem ártottam volna magamnak, és a családomnak, barátaimnak.

- Mindig – suttogtam a komor sötétségbe. Nem volt már a szónak semmi értelme. Fülekre nem talált, csupán csak beleveszett az éjbe.

Rossz követi a jót, ezt már tudtam olyan jól, viszont meddig tart a kegyetlenség? Mikor jön egy új, vagy jobb jövő hajnala, mely végre utat enged egy új úton, ami a boldogsághoz vezethet? Nem tudom, mint már annyi sok mindent.

----------

Sziasztok!

Savannah és Calum útja ketté vált, és nem tudom, hogy feltűnt-e, de a fejezetből feltűnt pár sor a prológusból. Bizony, akkor mikor a prológust olvastátok, talán még számotokra is ködösek voltak az ott történtek.

Most, hogy így minden tisztázódott, vajon Calum és Savannah találkozni fognak? Kibírják egymás nélkül? Merre vezetnek útjaik?

Újabb kérdések, de tudjátok, semmi nem marad megválaszolatlanul.

Puszi, Frida Beth Holloway