Érzelmek Fogságában (C.H.)

22. Fejezet - Szív hatalma

Savannah Richardson

Az élet vágányán zakatoló vonat, - ami ebben a pillanatban én vagyok - talán egy hónap alatt is képes egy teljesen új vágányra térni, és soha már meg nem találni a helyes utat. Az rendjén volt, hogy találkoztam Calummal, viszont az nem, hogy egy idő után nagyon furcsa érzéseket kezdjek érezni iránta. Nem szerelem volt, csak holmi vonzódás, mégis annyi történést tudott maga után vonni bámely tettünk. Most egymással szemben álltunk, Calum pedig válaszokra várt, én viszont még mindig nem rendszereztem magamban az érzéseimet, de sejtettem, hogy a fiú sem.

- Figyelj, én nem vagyok semmivel sem tisztában – túrtam a hajamba, miközben a kezembe vettem egy törülközőt, és Molly vizes szőrét kezdtem el vele dörzsölni, de igen durván, hiszen a kutya felnyüszített. – Rohadtul nem tudom, hogy mit, miért is tettünk!

Egy grimaszt vágva felkaptam a kezembe Molly-t, aztán kiléptem a fürdőszoba ajtaján, közben éreztem, hogy Calum követ. A nappaliba érve senkit nem láttam, ebből arra következtettem, hogy a srácok elmentek. Sóhajtva tettem le Luke kutyáját a földre, és leültem az egyik fotelbe. Calum a szőnyegre telepedett le, és onnan figyelt.

- Nem fogsz annak örülni, amit most fogok mondani, de előre megmondom, jogosan tettem – Calum a szemembe nézve ejtette ki a száján a szavakat.

Homlokomat ráncolva vártam a monológját, de akkor még nem sejtettem, hogy ennyire sokkolni fog, és mély nyomot hagy majd bennem. A fiú hamarosan bele is kezdett.

- Az idő véges, és ahogyan az újév is közeledik, egyre kevesebb nap van hátra, én pedig tisztázni akarok mindent – mondta. Calum zavarosan beszélt, de nem is vártam mást tőle ebben a pillanatban. Jól tudtam, hogy neki sincsenek rendben az érzései, ő sem tudja helyretenni a benne dúló érzelemháborút. – Azt hittem, ha egymásé leszünk, az érzéseink is tisztázódnak, de helyette még jobban összekuszálódott minden. Holnap hazautazunk, és minden még rosszabb, mint ezelőtt volt.

Kikerekedett szemekkel néztem az előttem ülő kreol bőrű fiúra, majd szép lassan az agyam kezdett felfogni minden egyes történést. Kihasznált. Csakis ez az egy szó lebegett előttem.

Sok mindent eltűrtem, hiszen mindig is magabiztos voltam, de ebben a pillanatban elesettebbnek és megtörtebbnek éreztem magamat, mint ezelőtt valaha is. Könnyen kijátszható lettem, amitől minden egyes gyenge pontom a felszínre húzódott.

- Átvertél, és az zavar a legjobban, hogy voltam olyan bolond, hogy belesétáltam a csapdádba – álltam meg a megilletődött fiú előtt, aki lassan feltápászkodott a helyéről. Éppen ellenkezni próbált, de én nem engedtem neki.

Egy hatalmas csattanással pofon vágtam, mire élesen felszisszent. Barna szemei fájdalmasan csillogtak, amiket azonnal lesütött, de engem nem tudott semmi sem meghatni.

- Azt hitted minden jobb lesz? Hát ezt jól elcseszted! – kiáltottam rá, és éreztem, hogy a vérem pezsegni kezd. A szívem vadul dobogott, és az arcom égett, mégis próbáltam higgadtnak maradni, vagy csak annak látszódni.

- Savannah, kérlek, hallgass meg! – fogta le a kezeimet Calum, de én kirántottam a szorításából a karomat. Hátráltam két lépést, de követett, míg végül a kanapénak nem ütköztem. Kétségbeesetten szemléltem a kiutat, de nem találtam.

Nem menekülhettem tovább. Itt volt az a pont, ahol tisztáznom kellett az érzéseimet. Bizonytalanság övezte a szívemet. Fájt az, hogy átvert, zavart, hogy csak úgy odaadtam magamat neki, és a legjobban az tett bizonytalanná, hogy talán beleszerettem. Ő volt a gyengém, és minden tettével apró, már rég elfeledett érzéseket ébresztett fel nyugvó lelkemben. Megadva magamat a szemébe néztem, és nem kerülte el a tekintetemet az arcán ékeskedő piros tenyérlenyomat. Kezemet felvezettem a vállaira, és suttogni kezdtem.

- Kérlek, Calum, csak ne bánts meg még egyszer! – hangom elcsuklott a mondat végére. Íriszeimet lehunytam, ezzel megszakítva a szemkontaktust. Forró lehelete égette az arcomat. Valami oknál fogva érezni akartam az ajkait a sajátomon. Talán mert ez adott nekem biztonságérzetet.

A szívem fagyos volt, akár a kinti táj, és érzelemmentes, akár a halott tekintet. Régen nem dobogtatta meg a szívem senki, és több éve volt, hogy valaki forró szavakat suttogott a fülembe.

- Mit érzel ebben a pillanatban? – kérdése meglepett, de tudtam, hogy őszinte választ vár. Azonnal rá tudtam volna vágni azt, amit a szívem diktált, viszont féltem a következményektől. Nem szabadott újra a csapdájába esnem, de nem tudtam mást mondani, mint amit gondoltam.

- Csókolj meg! – vágtam rá, mielőtt még meggondolhattam volna. Hiba volt, hiszen egy újabb háborút indítottam el. Az érzelmek háborúját. Calum meglepetten nézett le rám, és barna szeme csillogott, akár a nap által megvilágított ablaküveg, melyen a nyári zápor apró vízcseppjei ékeskedtek.

Calum nem habozott. Ajkait nekifeszítette az enyéimnek. Csókjai nem voltak követelőzőek, csakis gyengédek. Nem tiltakoztam, nem is szabadott volna. Most volt az a pillanat, amikor is a kusza érzéseim végre tisztulni kezdtek. Vágytam a csókjaira, és csak magam mellett akartam tudni. Mi volt ez, ha nem ragaszkodás?

Egyik kezemet összekulcsoltam az övével, a másikkal a hajába túrtam. A levegő gyorsan fogyott, és egyszer vége kellett, hogy legyen ennek a csodás pillanatnak, mely méregként hatott. Elszakítottam az ajkainkat egymástól, majd a fejemet elfordítottam, hogy még véletlenül se akadjon össze a tekintetünk. Az ablakon kinéztem. A hó sűrű pelyhekben hullott, elszigetelve ezzel a külvilágot. A szürke fellegek eltakarták azt a kevés napot, ami sugárzott, ezzel sötétséget erőltetve mindenfelé.

- Itt a búcsú, Savannah – a fiú az állam alá nyúlva maga felé fordította a fejemet, így újra összekapcsolta a tekinteteinket. Más volt szeme csillogása, mintha könnyek fedték volna. Viszont ez lehetetlen volt. Calum nem törik meg. Én talán annál jobban. Csak megadóan bólintottam és egy utolsó csókot leheltem az ajkaira, majd az ajtó felé mutattam, de ő nem mozdult.

- Nem tartalak vissza, menned kell – vontam meg a vállaimat úgy, mintha nem érdekelne távozása. Gyakran mondják, hogy a látszat csal, így volt ez most is. Calum bizonytalanul tett egy lépést hátra, utána nem mozdult. Tennem kellett valamit, vagy végleg megtörök. – Barátok?

Miután kimondtam a barátok szót, hatalmasat nyeltem. Hazudtam, én máshogy tekintettem rá. Calum elmosolyodott, de hamis volt. Ebből jöttem rá, hogy talán én sem vagyok neki közömbös, mint ahogy azt hiszem. Csakis kettőnk érdekében tettem mindent, és éreztem, hogy jobb lesz ez így nekünk. Calum közelebb lépett, majd kezet rázott velem, aztán megfordult.

- Ha időm engedi, akkor még visszajövök – mondta, közben kezével a kilincset lenyomta. Az ajtó nyikorogva nyílt ki, és mintha csak felsikított volna, hogy ne menjen el. Viszont ezt mi nem érzékeltük. Csakis mélyen egymás szemébe néztünk még egyszer utoljára. Hiszen tudtam, hogy csak azért mondta, hogy látni fogjuk még egymást, mert nem akarta végleges megtörésemet, viszont ezzel csak hamis reményekbe ringatott, melyek soha nem fognak eljönni, ahogy ő sem.

Bizony a szívnek nagy hatalma van. Bárminél hatalmasabb az ereje. Képes szeretni, és ha viszont szeretik, akkor legyőzhetetlen.

----------

Sziasztok!

Savannah és Calum kapcsolata fordulóponthoz ért. Mint ahogyan olvashattátok is, a barátzónába maradtak meg, de kérdéses, hogy vajon meddig is.

Calumot hazahívatta a munkája, de vajon lesz ereje elhagyni Bergent? Erre a kérdésre megkapjátok a választ a következő fejezetben.

Ígérem sietek vele, és nem szeretnélek titeket megvárakoztatni. Nagyon köszönöm a visszajelzéseiteket.

Puszi, Frda Beth Holloway