Érzelmek Fogságában (C.H.)

3. Fejezet - Gyilkos hullámok

Savannah Richardson

A békés hajnali napsugarak fényét eltakarták a hatalmas szürke fellegek. Csak néhol szökött át a felhők között az égitest sugara, ami a házak kapuiról lelógó jégcsapokon csillantak meg, ezzel együtt szivárvány mesés mását lefestve a falra.

Az éjszaka hullott friss hótakaró vakítóan hatott a hajnali félhomályban. Az utca kihalt csöndjét csak halk lépteim zavarták meg. Vállamon lévő táskám pántja minden lépésemnél lecsúszott a karomra, de nem foglalkozva vele haladtam a célom felé, ami ez esetben a munkahelyem volt.

Belépve a hatalmas üvegajtón egyből megpillantottam a recepciós pult mögött hevesen beszélő nővéremet. Jemina, mikor megpillantott, azonnal magához intett, mire én teljesítettem kérését, közben lehajítottam a kabátomat és a táskámat a pult mögé. A lány még pár másodpercig beszélgetett, végül letette a készüléket.

- A legfelső emelet negyedig szobájában rendeltek egy extra nagy pizzát, amit azonnal fel kéne vinni, mivel a vendégek éhesek – vázolta fel a tényeket Jemina. Bólintva vettem el a pulton pihenő dobozokat, amiket abban a pillanatban tett le a szálloda szakácsa.

A lépcsőt választottam, mivel a főnök megtiltotta, hogy alkalmazottak használják a liftet. A csigalépcsők sokaságába beleszédülve szedtem a lábaimat, hogy a vendégek minél hamarabb megkapják a reggelijüket.

Miután felértem az utolsó emeletre azonnal az ajtókat kezdtem el számolni. A szemem megakadt a keresett falapon, és mielőtt kopogtam még egyszer leellenőriztem, hogy valóban jó helyre hoztam az ételt. Illedelmesen jeleztem ittlétemet, közben kissé rendbe szedtem a hajamat és a ruhámat.

Mivel nem érkezett válasz, így kissé erőteljesebben dübögtem az ajtón, ami azonnal kinyílt, így én kezem a levegőt érintette.

- Srácok, itt a regge... - kiáltotta el magát a küszöbön álló fiú, akit már nagyon is jól ismertem. Hangja azonnal elhalt, amint megpillantott. – Már megint te?

Szemöldökömet összevonva tekintettem rá, és álmos barna szemét kezdtem el fürkészni, amik fáradtan csillogtak. Barna haja kócosan terült széjjel a fején, de még így is hihetetlenül jóképűnek találtam, de sajnos az utálat befeketítette a róla alkotott képet, a fejemet.

- Nem tudom, hogy a sors műve vagy ennyire szerencsétlen vagyok, hogy mi mindig összefutunk – szólaltam meg pár másodperc némaság után. – Talán az előző életünkben házasok voltunk, és ezért akar újra az élet összehozni minket?

Viccnek szántam a mondatomat, amit Ashton jól láthatóan nem nagyon értett, így hamarosan a közénk ékelődött levegőt kínosság lepte el. Zavartan a kezébe nyomtam a pizzás dobozokat, majd vártam, hogy mit lép, de ő csak álmosan megdörzsölte a szemét, és felsóhajtott.

- Biztos, hogy nem tudtam egy ilyen nővel együtt élni, mint te – motyogta magának, amit én sikeresen meghallottam, és azonnal fújtatni kezdtem, és csak csípőre vágtam a kezeimet.

- Mi az, hogy ilyennel? – néztem rá felháborodottan. A jobb kezemet a mellkasára szegeztem, és dacosan néztem felé. – Nem vagyok holmi tárgy, vagy állat.

A fiú csak megforgatta barna szemeit, majd egyszerűen bevágta az ajtót. Pár másodpercig még ott álltam mozdulatlanul, mire az agyam felfogta a hallottakat és a látottakat. Az ajtó falapján díszelgő négyes szám gúnyolódva csillogott előttem, és hirdette, hogy bizony itt van az esküdt ellenségem. Még utoljára visszanéztem, majd megfordulva otthagytam a folyosót.

A fényesen csillogó pult tükörfényes felülete visszaverte az aulában a lámpák kreálta fényt. A napi bevétel listájának sokaságát szemlélve majd' leragadtak a szemeim a fáradtságtól. A felső emeleti negyedig lakosztályában a mai nap folyamán rengeteg költöttek. Több mint tizenkét doboz pizzát rendeltek és ehhez még rengeteg édességet is. A fejemet megtámasztva a kezemmel szorozgattam, amikor valaki megszólított.

- Figyelj, nem lehetne, hogy újra kezdjük? – hallottam meg magam előtt egy selymes hangot. Felnéztem az illetőre, akinek látványa éppúgy lenyűgözött újra, mint már annyiszor. Meglepődötten mértem végig, miközben azon kezdtem el gondolkodni, miért is szólt hozzám ilyen kedvesen, hiszen még egy értelmes mondatot sem váltottunk egymással.

- Nem hiszem, hogy minket egymásnak teremtettek – mondtam, miközben felpattantam a pult mögül, és a társalkodó felé vettem az irányt, hogy letöröljem az asztalokat. Ashton még ide is követett és úgy láttam, hogy nem adja fel. Gondosan figyelte, ahogyan elvégzem a dolgomat, és miután visszaindultam egyből szólásra nyitotta a száját, de én félbeszakítottam. - Ha soha többet nem fogsz a nyakamon tovább lebzselni, akkor talán – vázoltam a helyzetet, amire a fiú bólintott. – Csak egyszer, és soha többet.

Ashton, mint egy kisgyerek, aki most kapott meg egy vadonatúj kisautót, úgy vigyorgott rám. Habozás nélkül húzni kezdett, és még azt sem hagyta, hogy felháborodjak.

- Egy szóval sem mondtam, hogy most – rántottam ki a kezeimet a kezei közül. Idegesen megálltam, de ez őt nem igazán érdekelte. – Lehet, hogy te a napjaidat csak úgy eltöltheted semmittevéssel, de én dolgozok, ha nem tűnt volna fel.

Megrántotta a vállát, majd az épületből kilépve balra vette az irányt. Magamon szorosabbra húzva a vékony egyen zakómat, azonnal utána vettem az irányt. Akaratlanul is, de követtem, és nem tudtam volna megmondani, mi vezérelt.

A hó lassan szállingózott alá az égből, és újra ellepte az utakat, ennek következtében a hókotró már szorgosan tevékenykedett, ahogyan a járdákat söprő emberek is. A felhők miatt félhomály uralkodott, de ez nem riasztotta vissza a turistákat vagy éppen a járókelőket. Boldog gyerekek kacarásztak a parkok hófedte földjén hó angyalokat csinálva. Vidám, kipirult arcuk az én gyermekkoromat jutatta az eszembe, amikor még én is gondtalanul mulattam el az időt, hasonlóan, mint ők.

Egy kihaltabb parkrészen a fiú leült az egyik padra, mire én is követtem. A decemberi levegő fáradtan süvített át a kopasz fák ágai között, így visító hangot csempészve a légtérbe. December közepe felé járva egyre hidegebbre fordultak a nappalok és az éjszakák. Mindent jég és hó borított, ezzel sokaknak kényelmetlenséget okozva. Engem egy percig nem zavart, mivel világéletemben imádtam a telet. Hosszas gondolatmenetemből a mellettem ülő fiú szakított félbe.

- Létezik olyan, hogy a levelekben kedvesebb voltál? – nevetett fel, és éreztem, hogy ezt poénnak szánta, de én mégsem vettem. Szúrósan kezdtem el méregetni, és hirtelen haragomból adódóan egy másodperc alatt elöntött az idegesség.

- Csak, hogy tudd, én sem gondoltam, hogy ekkora szamár vagy – pattantam fel mellőle, és elé álltam. Hajamba túrva néztem rá, aztán olyat mondtam, amivel felfedtem magamat, miszerint nem én vagyok Jemina. – Nem is kellett volna belemennem ebbe az egészbe, hiszen én nem tudom más szerepét játszani. Egy nagy hülyeség volt Jemina helyett jönni.

Ashton összeráncolt szemöldökkel nézett rám, és az arcán egyetlen egy érzés tükröződött, ami nem a gyűlölet vagy éppen a harag volt. Hanem a színtiszta meglepődöttség.

Vállai megkönnyebbülten estek előre, és én ebben a pillanatban jobban össze voltam zavarodva, mint egy vizsgázó diák, aki nem érti a feladatot. Nem sejtettem, hogy nem csak én hazudtam a kilétemről, hanem ő is.

Ez volt az első lépés, ami a mi kapcsolatunkat elsodorta egy egészen másféle vízre, ami a csendességből hirtelen is át tudott váltani vad, gyilkos hullámokká.

----------

Sziasztok!

Ahogyan a fejezet végi mondatból is lehet következtetni, ettől fogva a főszereplőink egyre több időt fognak egymással tölteni. Hamarosan megkezdődnek az Ash és Jemina utáni kémkedések.

Hamarosan érkezik a negyedik fejezet, addig is nagyon köszönöm a visszajelzéseket, nélkületek nem lennék most itt.

Mindenkinek hatalmas ölelés.

Puszi, Frida Beth Holloway