Érzelmek Fogságában (C.H.)

4. Fejezet - Alku a szerelmesekért

Savannah Richardson

A hideg téli levegőben ékelődött feszültség kézzel tapintható volt, és a körénk húzódó nyugodtság búrája szilánkosra törve hullott darabjaira. A tekintetünk összefonódott és mindkettőnk azt várta, hogy a másik beszéljen. A szótlanságot először ő törte meg.

- Úgy gondolom, hogy mindketten becsaptuk a másikat, így magyarázattal tartozunk – mondta Ashton vagy akár más is lehetett a neve. – Nem én vagyok Ashton.

Nem gondolná az ember, hogy két fiatal, akik hónapokon át levelezgetnek, mikor arra kerül a sor, hogy találkozzanak, egyszerűen nem magukat küldik el. Pedig ez a valóság és ebben a pillanatban lehetséges. Kedvem lett volna elrohanni, mivel sikeresen kudarcot vallottam, de a tudat, hogy nem csak én voltam az, aki hazudott, így nyugodt szívvel álltam ott a fiú előtt.

- Ez annyira kínos, de ha már így alakult illő, hogy rendesen is bemutatkozzunk egymásnak – két kisebb lépést tett felém, és a kezét nekem nyújtotta, amit csak vonakodva fogadtam el. Meleg tenyere érintésére már nem is fáztam annyira, és ez az érzés igazán megrémített. – A nevem Calum Hood.

- Savannah – biccentettem felé, miközben elengedtem a kezét, és a különleges varázs ennek hatására elröppent, mint a kalitkába zárt madár, ami a kicsiny arany ajtó nyitódására azonnal tovaszáll.

Zavartan néztem rá, és közben jobban összehúztam magamon a vékony zakómat, ami a hideg téli levegőben semmit sem melegített. Inkább megfordultam, és a fejemmel az útra böktem, miszerint ideje visszafelé indulnunk. A fiú értette a célzást és lassan lépkedni kezdett mellettem.

- Ashton a haverom, nem hagyhattam cserben – pillantott felém, de én a cipőmet néztem. Most, hogy felfedte kilétét előttem, már nem tudtam a szemébe nézni. Nem volt meg közöttünk a veszekedés apró szikrája, hiszen bűntudat söpört végig rajtunk, hogy átvertük a másikat. – És mi a te történeted?

Mosolyognom kellett nevetséges témaváltoztatási módszerén. Ennek ellenére ráemeltem a tekintetemet, majd mesélni kezdtem.

- Jemina a nővérem és mivel én annyira kedves vagyok, hogy segítek neki mindenben, így kerültem össze veled – tártam szét a kezeimet, és hevesen mutogattam a részleteket, közben Calumról egy pillanatra se kaptam el a szememet.

- Minden érthető, viszont a kedvességed megkérdőjelezhető – húzta gúnyos mosolyra a száját, és elővette a telefonját, ami időközben rezegni kezdett. Ezzel a mondatával hivatalosan is megtörte a pillanatnyi békénket.

Egy hatalmasat sóhajtottam és elmélkedve figyeltem a levegőben elszálló leheletemet. Calum hirtelen megállt, majd én is így tettem. Egy rozoga épület előtt szobroztunk, ami valaha talán üzletként szolgált, de az idő már rég megrongálta. Üveg kirakata több helyen megrepedt és kitört és koszos szilánkdarabok hevertek az épület körül és a belsejében is.

Nem igazán figyeltem, hogy mi történik körülöttem, és ebből fakadóan azt sem vettem észre, hogy Calum már rég nincs mellettem. Az utca félénél járt és hevesen integetett nekem.

- Fájna, ha egyszer nem lennél bunkó? – lihegtem kifulladva, miután sikeresen beértem.

A srác csak megállt előttem és beletúrt fényes, barna tincseibe, amik ennek hatására összekócolódtak.

- Neked meg az fájna, ha egyszer normálisan szólnál hozzám? – kérdezte dühösen, és ezzel a tettével sikerült engem is felhúznia. Értelmetlen dolgokon veszekedtünk, amiken az embernek nem kéne kiakadnia, de látszólag mi nem tudtunk megegyezni, ami talán köszönhető első találkozásunknak is.