Érzelmek Fogságában (C.H.)

11. Fejezet - Apró dolgok

Savannah Richardson

A vérfagyasztóan hideg szellő pillanatok alatt átjárta a testem minden porcikáját. Dideregve álltam a közeli park egyik padja mellett. A hópelyhek újra szállingózni kezdtek, ezzel friss réteget szórva a letaposott hóra. Meghitt látvány volt a lámpák fényében az apró fehér pelyhek, és meg-megcsillanó útra fagyott jégpáncél. Kezemet mélyen a zsebembe süllyesztettem, hogy még véletlenül se fagyjanak le az ujjaim. Szemem csak úgy cikázott a sötétlő éjszakában. Hamarosan egy emberi alak bukkant fel előttem, és lába alatt csak úgy ropogott a frissen esett hó.

- Na, végre, azt hittem már átvertél – vetettem oda a szavakat az éppen mellém érő Calumnak, aki csak egy grimaszt vágott. Arcát megvilágították az éppen akkor felkapcsolódó park lámpái, de nem igazán adtak neki éles tónust, hiszen a benne lévő égők csak halványan pislákoltak. – Mi a terv?

A barna hajú fiú előhúzta a zsebéből a múltkor vásárolt Walkie Talkie adóvevőket, és a kezembe nyomta az egyiket. Erősen szuggerálni kezdtem a tárgyat, majd Calumra néztem, aki a sajátját kapcsolta be éppen.

- Remek, én ott leszek annál a hatalmas fenyőnél – mutatott egy tőlünk nem messze magasodó fára, majd elnézett a távolba. – Te pedig a park hátsó kapujánál az egyik bokorban.

Hitetlenkedve néztem a srácra, majd hevesen rázni kezdtem a fejemet, miszerint én nem fogok az éjszaka közepén egy bokorban egyedül gubbasztani.

- Te megőrültél? – kezdtem el hisztizni. Calum beletúrt a tincseibe, közben lángoló tekintettel nézett rám. Közelebb léptem, majd a tenyeremet rátettem a mellkasára. – Mi van, ha valaki megtámad?

- Tudtommal egyedül jöttél ide is, és még mindig itt vagy – tárta szét a kezeit az előttem álló fiú. Pár másodpercig szuggerálta az arcomat, majd megadóan bólintott. – Nyugi, itt leszek a közelben.

Ezzel a mondattal otthagyott, és már csak a távolodó alakját láttam, ami lassan beleveszett a koromsötét éjszakába. Morogva vettem az irányt a nekem kijelölt helyre, közben felcsendült a kezemben tartott tárgyból Calum hangja.

- Vétel, Savannah. Itt CalumCoala – beszélt a vonal másik végén lévő fiú. A röhejes névválasztásra csak felhorkantam, majd a számhoz emeltem a készüléket.

- Vétel, CalumCoala. Komolyan egy állat a kémneved? – nevetésemtől a kicsiny park visszhangozni kezdett, és a fákon pihenő baglyok azonnal a levegőbe szálltak.

Calum csak gúnyosan felnevetett, majd bontotta a vonalat. Még mindig kuncogva foglaltam el a helyemet, és nézelődni kezdtem, valamilyen emberi lény után kutatva. Pár perc után a lábam zsibbadni kezdett, és majdnem felálltam, de a távolban megpillantottam két alakot, akik idefelé tartottak.

Nagyon közel jártak hozzám, és félő volt, hogy lebukok, így jobban összehúztam magamat, közben a szívem vadul dobogott. A rendkívül hűvös éjszaka volt, én mégis éreztem, hogy a halántékomon izzadságcseppek gördültek végig, majd a hideg hóba pottyanva értek földet.

- Jaj, Ashton, a húgom se valami nagy pasizó lény. Mindenkit elijeszt csípősségével – hallottam meg Jemina hangját, amiből kiéreztem, hogy mosolygott. Felháborodva húztam össze a szemöldökömet, miszerint, hogy képes ilyen bensőséges infókat kiadni a nővérem egy vadidegennek.

- A haverjaim se jobbak, hidd el – sóhajtott fel Ashton, mikor elhaladtak a bokor mellett, ami mögött én gubbasztottam. Megforgattam a szemeimet a göndör hajú fiú megjegyzésén, majd erősen kezdtem el figyelni, mivel valami érdekes téma felé sodródott a beszélgetés. – Calum például mostanában el van kalandozva. Szó szerint. Mindig elsiet valahová, de mikor rákérdezünk, hogy mit csinált, akkor mindig morogva bevágja a hálószoba ajtaját.