Érzelmek Fogságában (C.H.)

30. Fejezet - Érzelmek Fogságában

Savannah Richardson

A jéghideg üvegablaknak döntöttem a fejemet, és mély levegőt vettem. A fejem zsongott az emlékektől, melyeket nem tudtam elereszteni, hiszen túlságosan is belevésődtek az agyamba.

Kétségbeesetten vágtam a szemközti falnak egy virágvázát, ami apró darabokra tört. A padlón fekvő szilánkokon gyöngyöződő vízcseppek megcsillantak a napfényben, mely az ablakokon bevetült.

- Merre járhatsz Calum? – kérdeztem a némaságba. Az új város nem volt megoldás, hiszen semmi elől nem menekülhettem.

Stavanger mesés város volt, de Bergenhez soha nem volt semmi fogható. Minden szép volt itt, és figyelemfelkeltő, mégis azt kívántam, hogy bár hazatérhetnék a családomhoz.

Hónapok teltek el, és ők nem kerestek, ahogyan más sem. Elfogadták, hogy elmentem távol tőlük, de tudtam, hogy minden egyes nap arra várnak, hogy betoppanjak hozzájuk, és újra egy család lehessünk. Soha, de soha nem lehet már semmi a régi.

Ajkamba harapva léptem ki az eső áztatta utcára. A hideg cseppek azonnal végigszánkáztak rajtam, és eláztatták a ruhámat. Lassan sétáltam, miközben a fülembe beledugtam a fülesemet. De nem azért, hogy zenét hallgassak, csupán csak csöndet akartam.

A közeli vegyesboltba akartam venni valami édességet, az esti filmhez, amit majd meg fogok nézi. Az apró csengő fölöttem csilingelni kezdett, mire a boltos rám kapta a tekintetét, és halványan elmosolyodott. Egy biccentéssel viszonoztam, mivel nem futott többre.

A sorok között csak pár ember lézengett, akiket ne vettem figyelembe, csupán csak a magam dolgával foglalkoztam, ahogyan itt mindenki. A polcon lévő utolsó zacskó kekszért nyúltam, de valaki megelőzött.

Mintha a történelem ismételte volna magát pont ugyanolyan volt. Calum mélybarna, de ideges tekintete, melyen hamarosan meglepettségbe suhant át, és ugyanazok az érzések dúltak bennem, csupán még pár dologgal megfűszerezve.

- Te jó ég, Savannah? – tátotta el a száját Calum döbbenten, mire én csak hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy a közelembe férkőzzön, hiszen egyszer már elengedtem, és nem sóhajtottam újra a bizalmamba fogadni, mert annyi mindent tönkre tehetett volna. – Hé, várj már meg!

Nem foglalkoztam vele, hanem a vásárolt cuccokkal elhagytam a boltot. Hajamba túrva rohanni kezdtem, de nem hazafelé, hanem a másik irányba, hiszen Calum a városban volt, ami veszélyeket vont maga után.

Mögöttem vizes talpak csapódtak a pocsolyába, és éreztem, hogy a fiú volt az. Ő túlságosan is kitartónak bizonyult, ahhoz, hogy felhagyjon azzal, amiért idejött.

- Hagyj már békén! – kiáltottam fel, miután a mögöttem lévő léptek nem hagytak szűnni. Éreztem a fiú leheletét a nyakamon, ami melengetett. Kétségbeesetten fordultam meg, és szembetaláltam magamat a végzetemmel. – Kérlek, csak tűnj el az életemből.

- Ez a hála? Hónapokig kerestelek, és ami a legzavaróbb, hogy amikor gyászoltál én melletted voltam. Átvertél, és megbocsájtottam neked. Te akartál szakítani, én pedig voltam olyan barom, hogy engedtem neked – kiabált. Hőzöngött, de nem nézett a szemembe, így tudtam, a szavai üresnek bizonyultak.

Lehajtottam a fejemet, majd mély levegőt vettem. Lábaim remegtek, ahogyan hátráltam egy lépést.

- Tűnj el az életemből örökre! Ne szenvedjünk tovább, kérlek! – hangom halkan csengett, és nyugodt volt. Nem parancsoló, csupán csak gyengéden utasító.

Az eső már csak cseppenként hullott, és mintha az ég is utolsó perceit lehelte volna ki. Belül haldoklottam, hiszen egy olyan útra tértem, amivel szétszaggathatom a sráccal kialakult kapcsolatomat.

- Ez a vágyad, hm? Nem akarsz újrakezdeni valamit? – kérdezte reménykedve, de csak a fejemet ráztam. Túl sok minden történt az utóbbi időben, és ez már sok volt nekem. Én nem akartam szenvedni, hanem nyugodtan élni az életemet egy boldog családban.

- Ha meg is próbálnak, tuti, hogy nehéz lenne, hiszen te híres vagy és alig lennénk együtt, és arra nem gondoltál, hogyha családot szeretnénk alapítani, akkor hogyan? – kérdeztem. Calum belátta, hogy igazam volt, de mégsem hagyott alább. Ő szerette volna ezt, viszont én nem.

Az ember mondhatott idiótának, de én sem vagyok az a fajta, aki folyamatos megterhelések felett szemet huny. Az utóbbi időben véglegesen megtörtem, én már nem voltam a régi.

- Rendben, ha ezt akarod. De arra kérlek, hogy maradjunk meg barátoknak – mosolygott le rám halványan. Hamis volt minden egyes arcjátéka, ezt tudtam, hiszen én sem az igaz látszatot mutattam.

A kezét megragadva megszorítottam, miközben biztatóan rámosolyogtam. Aztán szorosan megöleltem, és tudtam, hogy talán ez az utolsó pillanat a mi kapcsolatunkban. Szerelmes barátok? Ilyen nem létezett. Hiába éreztünk szenvedélyt egymás iránt, mégsem tudtunk egymás mellett meglenni. Valójában meg sem próbáltuk, csupán menekültünk a kihívások elől.

- Barátok? Mindig? – kérdezte. Hevesen bólogatni kezdtem, majd lehajtottam a fejemet, mire Calum látta rajtam, hogy mondani szeretnék valamit, ezért bátorítóan megbökött. – Na, nyugodtan.

- Megcsókolhatlak? – böktem ki. Jóízűen felkacagott, és az ajkaival közeledni kezdett felém. A csók búcsúzó volt, és bezárt rengeteg ajtót. Most egy új kezdetben álltunk, de az egymás iránt érzett szerelmünk nem tompult.

Annyira keserű volt minden egyes lopott csók. Sok mindent köszönhettem Calumnak, és talán örökké hálás fogok neki lenni, de minket nem egymásnak teremtettek.

Hátra léptem egyet, aztán végleg elszakítottam a köztünk lévő kapcsolatot. Olyanok voltunk, mint a madár és a fészke, elhagytuk egymást, de mi már nem találtunk újra egymásra.

- De azért fogunk még beszélni? – kérdezte reménykedve, viszont én tudtam a válaszomat már egyből. Nem. A szó ott csengett az elmémben, de nem mondtam ki, hanem csak bólintottam. Hazudni nem bűn, ha csak így tudjuk megvédeni a félig összetört szívet. – Szavadon foglak. Szeretném, ha egyszer majd játszanál a gyerekeimmel.

Felnevettem kínomban. Fájt a gondolat, hogy egyszer egy másik nő mellett fogja megtalálni a boldogságot, aki nem én leszek, de én döntöttem így. Magamhoz láncolhattam volna, viszont nem értem volna el vele sokat, hiszen bennem az a tudat élt, hogy soha nem mondtam el Jemina-nak, hogy akivel együtt volt, azt már régen szerette. Ha valakiknek miattam nem járt ki a szerelem, akkor én sem érdemeltem meg.

- Sok szerencsét az életben – kívánta a legjobbakat, mire én csak egy meleg mosollyal viszonoztam. Egyet hátrálva megfordultam, és soha többet nem lestem vissza. A búcsú fájó lehet, de gyorsan cselekedtem.

Barátok maradtunk, aki soha többé nem is találkoztak. Vagyis azt hittem, hogy nem fogunk. Az élet a szerelmeseket, akik szétváltak könnyen egymás mellé sodorhatják, de az emberek vakok. Néha nem veszik észre a társukat, pedig a szemük előtt van.

Az érzéseim csapdába ejtettek.

Fogságba estem.

Akaratomon kívül az Érzelmek Fogságában találtam magamat.

Viszont hálás lehettem az életnek, hogy mellém sodort valakit, akit egy kis ideig szerethettem.

A könnyeim nem eredtek el, csak akkor, miután befordultam az utcasarkon. Ott a sarokba lekuporodva keservesen sírni kezdtem. Ezek szerelmes könnyek voltak, és egy olyanért hullattam, akiért érdemes is volt.

Bizony a szív csak megtört rab az Érzelmek Fogságában.

----------

Sziasztok!

Végérvényesen is ez az utolsó fejezet, és bánom, hogy ilyen hamar véget is ért ez az egész. De még hátra van az epilógus és egy kis kiegészítő novella.

Hihetetlen érzés volt megírni e páros történetét, de a köszönetnyilvánításban még szót fogok ejteni dolgokról.

Mindent köszönök, és hamarosan jelentkezem nektek az epilógussal.

Puszi, Frida Beth Holoway