Érzelmek Fogságában (C.H.)

2. Fejezet - Jövő következméyei

Savannah Richardson

A lemenő nap pajkos sugaraiban megcsillantak a háztetőkön összegyűlt hódunyhák. A távolban fekete fellegek haladtak a város felé, hogy az éjszaka jövetelével együtt friss téli csodát szórjanak mindenhova.

Ruhám alját húzogatva sétáltam ki a szálloda ajtaján nővéremmel az oldalamon, aki lelkesen kezdett mesélni a levelezőtársáról. Csak látszólag figyeltem rá, valójában a szememmel a gyönyörű fehér havas tájat kezdetem el szemlélni.

Ámulva húztam végig az ujjaimat a sétálóutca bokrain összegyűlt fehér hótakarón. A kezem melegétől azonnal elolvadtak a pelyhek, és kövér vízcseppekké válva gördültek le a tenyerembe, amit azonnal beletöröltem a szövetkabátom anyagába. Csak a zsebembe csúsztattam a kezeimet, majd megindultam a jeges járdán.

Hamarosan a szemem előtt rajzolódni kezdett a park zöld óriásainak képe. Ahogyan beléptem a nagykapun, egyből megcsapta az orromat a kesernyés gyantaillat, ami belengte az egész teret. A park teljesen kihalt volt, és már kezdtem az hinni, hogy felültettek, amikor megpillantottam egy tőlem nem messze álló alakot, aki mozdulatlanságba burkolózva nézett el a távolba.

Magabiztosan vettem felé az irányt, és egyenesen a hátába fúrtam a tekintetemet. Mikor meghallotta a lábam alatt ropogó hó hangját, egyből megfordult, mire én hirtelen lecövekeltem.

Átfutott az agyamon, hogy megfordulok, és azonnal elhagyom a parkot, de már túl közel voltam a végzetemhez. A lemenő nap sugarában még ki tudtam venni az arca finom vonásait. Előttem a tegnap esküdt ellenségemmé vált srác állt, és tekintete villámokat szórt.

- Ezt nem hiszem el! – kezdte el felháborodva. – Három napja vagyok itt, de többet láttalak már, mint a napot – hangja gúnyosan csengett, és grimaszba torzult arccal mért végig. Talán csak beképzeltem, de mintha undor is vegyült volna vonásaiba.

Morogva fordultam meg, miután eljutott az agyamig bántó megjegyzése, de nem jutottam sokáig, mivel elkapva a csuklómat visszarántott, és maga felé fordított. Szeme sajnálatot sugárzott, de azonnal rájöttem, miszerint nem akarja, hogy egy lány csak úgy faképnél hagyja.

- Sajnálom! – fúrta mélybarna íriszeit az enyéimbe, és közben elengedte a karomat. Csak megforgatta a szürke szemeimet. Rosszul hazudott, és engem pedig nem lehetett lóvá tenni egykönnyen. Állva barna tekintetét vizslatni kezdtem.

- Dehogy sajnálod – mondtam. A kezeimet belemélyesztettem a szövetkabátom mély zsebébe, és egyből jóleső melegség töltötte el az ujjaimat. – Átlátok rajtad.

A leheletem ringatózva szállt fel az égi magasba, majd végleg eltűnt. Ashton gúnyos mosolyra húzta ajkait, és arckifejezése elárulta, hogy rájött, miszerint engem nem könnyű átverni.

- Sajnos az illem mindent megkövetel – rántotta meg a vállát lazán, mire én csak megráztam a fejemet. Nem értettem, hogy ez a srác hogyan csavarhatta el Jemina fejét, mivel köztudott, hogy a lány az aranyos srácokra bukik. Már majdnem azon voltam, hogy otthagyom, de tudtam, hogy a férfibüszkesége ezt nem értékelné.

- Figyelj, ha már így rátaláltunk egymásra próbáljuk eltölteni ezt az estét normálisan, és utána úgy teszünk, mintha nem is találkoztunk volna soha – vázolta az ötletét, mire én csak bólintva elfordultam tőle valamilyen ülőhely után kutatva.

A sötétség miatt, már nem tudtam kivenni semmit a parkból, így csak visszafelé vettem az irányt. Csak amikor kiléptem a vaskapunk, akkor néztem hátra a mögöttem lépkedő fiúra.