Érzelmek Fogságában (C.H.)

24. Fejezet - Egyetlen ok

Savannah Richardson

A szél még mindig erősen süvített az arcomba, ezért nem láttam az ajtóban álló alakot. Ő talán felfoghatta a helyzetemet, így beljebb lépett, majd a kezét ráfektetve a kilincsre, és becsukta az ajtót. A kezemmel törölgetni kezdtem a szememet, és hamarosan tisztult is a látásom.

Létezik olyan pillanat, amikor csak azt hiszed, hogy a szemed káprázik, viszont a színtiszta valóság szikrázóbb, mint azt el tudnád képzelni. A remény mindig él, és nem vesződik el, csupán csak az élet néha elfedi, hogy kihívások elé állítson minket, majd a remény lesz, ami eljön és kiment a keserű percek megkövültségéből.

- Sajnálom, hogy nem hagytalak békén, de nem mehettem el, hogy ezt nem teszem meg – csendült fel előttem egy ismerős hang, viszont csak a körvonalát tudtam kivenni. Még reagálni sem tudtam, mert nekinyomta ajkait a sajátomnak. Érzéki volt az a csók, és annyira hihetetlen. Többször csókolóztunk már Calummal, viszont az eddigiek közül ez volt az, amelyikbe a legtöbb érzelem vegyült. Felőlem az aggódás, mely most átment valami egészen másra, felőle pedig a hiányérzet.

Forró könnyeimnek utat engedtem, amik végigfolytak az arcomon, ezt Calum is megérezte, így csak gyengéden eltolt magától, de én nem akartam, hogy így lásson, ezért csak szorosan a mellkasába fúrtam a fejem.

- Mi a gond? Tudom, hogy egy barom voltam, de ennyire csaknem vagyok nélkülözhetetlen – suttogta mosolyogva, mire én csak felnéztem rá, és fejbe kólintottam. Már nem sírtam csak szipogtam, de a nyugalom még nem áradt szét a testemben. A szívem még mindig hevesen vert, és nem tudtam magamat leállítani. Calum barna szeme aggódva csillogott, és nem értette, hogy miért is vagyok ennyire sokkos állapotban. Csak a kanapéhoz vezetett majd leültetett rá. Kezét a derekamra vezetve jobban magához vont, közben beszélni kezdett hozzám. – Miért vagy ennyire zaklatott?

A feszültség csak nőtt bennem. Átvert és itt hagyott, és még meg is kérdezi, hogy mi a baj. Meg kellet volna, hogy nyugtasson, miszerint itt van, és nem halt meg. Mégsem ez történt. Talán túlságosan is aggódtam érte, és a felgyülemlett érzéseimet nem tudtam rendbe rakni. Elveszett voltam, és ideges.

- Átvertél, aztán hazudtál, ennek tetejében még azt is mondtad, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, viszont egyszer sem hívtál. Miért, Calum? Miért? – a szívem megsebzett volt, és csak válaszokat akartam, melyek nem jöttek. – Miért nem tudsz elfeledni, és végleg békén hagyni?

A fiú csak elnyílt ajkakkal fürkészett, majd a kezét levette a derekamról. Tekintete a kinti, ablak mögötti tájra tévedt, mire én is odafordítottam a tekintetemet. A hópelyhek keringőt jártak a fagyban, és csak hullottak és hullottak, meg nem álltak.

- Egy rózsa a hóval fedett tájon nem maradhat észrevétlen – szólalt meg egy kis idő után, mire csak felé kaptam a fejemet. Ő engem vizslatott, és szeme olyan beszélő volt, mint még eddig soha. Mondatát hozzám szánta, és a kezeinket összefűzte. Heves szívdobogásom lassan nyugodni kezdett, de még mindig feszült voltam.

Valóban én voltam a rózsa, akit kegyetlenül megtört, majd próbált helyrehozni mindent, de túlságosan is mélyen voltam ahhoz, hogy sikerüljön kilábalni. Töviseim leszáradtak, és szépségem megkopott, és újra sebezhető voltam, mint már annyiszor.

- Tisztázzuk a dolgokat, Calum, én nem akarok kételyekben és bizonytalanságban élni. Rájöttél, hogy mi nem vagyunk már szimplán barátok? Rájöttél, hogy sokkal több érzelem fűz minket egymáshoz, ami már nem hétköznapi? – idegesen felpattantam a kanapéról, majd járkálni kezdtem a konyha és a nappali között. Feszültségemet látva Calum is felpattant, aztán lefogott, és magához szorított. Tiltakozni akartam, mégsem ment, hiszen túlságosan szorosan tartott. Éreztem szíve heves dobogását és az enyém is hasonló tempóban zakatolt. Egyszerre dobbantak, akár két embernek, akik szerelmesek.

Két szív, mely egyszerre dobban.

Két fiatal, kik szerelembe esnek.

Szerelem. Mikor voltunk mi azok? Mi csak fűződtünk egymáshoz, és bármerre is jártunk mindig a másikra gondoltunk, és abban a pillanatban rájöttem, hogy mi összetartozunk, mint a vihar és a villám. Én voltam, akinek a szívébe tombolt a vihar, Calum pedig a villám, mely állandóan lecsapott rám, és nem tudtam előle menekülni.

- Nem esett még le, hogy rohadtul odavagyok érted? Mit kell ezen tisztázni? Nem értelek, Savannah, tartod a távolságot, mégis közeledsz felém. Borzasztóan nem tudok elmenni rajtad – szólalt meg Calum, mikor nem hagyva magamat ficánkolni kezdtem a karjaiban. Mondatára megdöbbenve lefagytam, és azonnal felé kaptam a fejemet, ami következtében a nyakam megreccsent, de nem foglalkoztam a feltörő fájdalommal. Csak elnyílt ajkakkal a szemébe néztem.

- Te szerelmes vagy belém? – kérdeztem, és döbbenten tapasztaltam, hogy a hangom nem remegett meg, csupán csak félelem sugárzott belőle. Féltem. Féltem, hogy az én érzéseim nem ilyen tiszták, mint az övéi, és mindent elronthatok. Megváltozott minden, és az életem pillanatok alatt egy másik irányt változtatott.

Calum pillantásai beszélőek voltak, és érzelmekkel átitatottak. És akkor döbbentem rá, hogy én is teljesen és menthetetlenül belé szerettem. Már nem voltak kérdések, csupán csak rengeteg válasz, melyek rohamosan jöttek, mint a távolban érkező viharfellegek, melyek esőt jósoltak. Gyűlöltem és belé szerettem, ami hatalmas dolog volt, a rossz kapcsolatunkra nézve.

- Calum? – egy halk hang szakította ketté a pillanatot, mire azonnal odakaptuk a fejünket. A nappaliban Jemina állt, és meglepődötten mérte végig az előttem álló fiút. Miután Jemina felfogta, hogy bizony a srác él, egyből tágra nyílt szemekkel közelebb lépett. – Ashton jól van? Mi van vele? Él?

A kérdései csak jöttek, és nem tudta megállni, hogy hallgasson. Megértettem, hiszen fontos volt neki a göndör hajú Ash, és még mindig sajnáltam, hogy nem igazán tudhatták, ők bizony már régebben is tartották a kapcsolatot.

- Ash a szállodába van a srácokkal – mondta Calum felhúzott szemöldökkel, és lehetséges, hogy nem értette miért is voltam az érkezésénél ilyen sokkos állapotban, aztán Jemina. A nővérem csak felkapta a kabátját, majd csak intett egyet, és kiszaladt a komor éjszakába.

Mintha minden visszatért volna a pár perccel ezelőtti állapotba. Újra csak ketten voltunk, a magunk érzéseivel, és hevesen dobogó szíveinkkel. Meg volt az ok, amiért nem tudtam lehunyni a szememet, és a furcsa érzéseimre a válaszok, melyek csak gyötörtek.

When I close my eyes and try to sleep

Amikor behunyom a szemem, és próbálok aludni

I fall apart, I find it hard to breathe

Széthullok, és nehezen lélegzem

You're the reason, the only reason

Te vagy az ok, az egyetlen ok

Even though my dizzy head is numb,

Mégha meggondolatlan fejem hallgatag is

I swear my heart is never giving up

Esküszöm, a szívem soha nem adja fel

You're the reason, the only reason

Te vagy az ok, az egyetlen ok

Bizony ő volt az ok, mindenre. És csak most láttam be, mégis zavart valami, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Bizony az érzéseim nem csaltak. A dolgok mikor a legjobbak, azután fordulnak át más kerékvágásba.

----------

Sziasztok!

Főszereplőink között hivatalosan is abbamaradt a viszály, és tisztázták érzéseiket. Lehet most azt gondolnátok, hogy minden rendben lesz, de nem zárom le őket ennyivel.

De mindenre hamarosan fény derül, és már nem kell sokat várni az újabb fordulatra.

Eszméletlenül imádlak titeket, és jól esik a visszajelzéseitek. Minden olvasómnak kellemes pihenést, és hamarosan jelentkezek.

Puszi, Frida Beth Holloway