Érzelmek Fogságában (C.H.)

12. Fejezet - Halál nem válogat

Savannah Richardson

A hajnali szürkületben minden annyira komornak hatott. A függöny mögött beáramló fény erőtlennek bizonyult. Álmosakat pislogtam, majd szépen lassan kikeltem az ágyamból. A konyha felé csoszogva ráléptem a folyosón békésen alvó kutyámra, aki hangosan felnyüszített a hirtelen jött fájdalomtól. Bűnbánóan simítottam végig a fején, majd folytattam megkezdett utamat.

A reggeli teendőim elvégzése után arra jutottam, hogy megsétáltatom Buborékot, a kutyámat. A neve nagyon furcsa lehet, de amikor gyermekkoromban játszottam a buborékfújóval, ő mindig elkapta a nap fényében megcsillan szivárványszínű buborékokat.

A kutyámat magam után húzva léptem ki a hajnalba öltözött város utcájára. A friss levegő azonnal átjárta a tüdőm minden egyes pontját, és ez jól eső érzéssel töltött el. Kocogásra fogtam a sétálást, és mosolyogva néztem Buborékot, aki élvezte a téli évszakot.

Észre sem vettem, hogy már beértünk a parkba, ezért lassítottam a tempómon. Leguggoltam a kutyám mellé, aki lihegve kergette a farkát. Mosolyogva simítottam meg, majd ölbe vettem. Hamarosan emberi lépteket hallottam magam mögött, de nem figyeltem rá.

- Hát, te? – ütötte meg a fülemet egy reggeli rekedtes hang, amit azonnal felismertem. Calum mosolygós arcával találtam szembe magamat és, mikor meglátta kezemben tartott állatot, mosolya, ha lehetett még jobban kiszélesedett. Hajába túrva javította ki magát. – Vagy inkább ti.

- Mi csak sétálni voltunk – adtam választ a kutyámra mutatva, akit letettem a földre, hogy meg tudja szaglászni Calumot. A fiú lehajolva hozzá vakargatni kezdte a fülét. Egy félszeg mosollyal néztem őket, majd megszólaltam. – Szereted a kutyákat?

A srác felegyenesedve csak bólintott egyet, közben alaposan végigmért fura tekintettel. A szemei az arcomon függtek inkább, mire rájöttem miért is. Nem viseltem sminket. Inkább csak lehajtottam a fejemet, és jobban az arcomba húztam a sálamat és már félő volt, hogy esetleg megfulladok.

- Nem kell szégyellned, hogy természetesen nézel ki – vonta meg a vállait Calum. Csak szelíden elmosolyodtam. Intettem egyet előre, miszerint, ha szeretne, sétálhatnánk egyet.

Egyre jobban közeledtünk a december végéhez. Már lassan egy hónapja beköszöntött a tél, de néha-néha még megpillantottam pár olyan fát vagy bokrot, amelyik még nem hullajtotta le a leveleit vagy éppen nem sárgult be. Szerettem a telet, hiszen északon laktam, de néha már minden annyira komor volt, hogy jobban vágytam volna egy napsütötte olasz tengerpartra, ahol grillcsirkévé sülhetek.

- Úgy vágyom egy kis melegségre – szólalt meg mellettem Calum, és valószínűleg ő is egy homokos tengerpartra gondolt, csakúgy, mint én.

- Honnan érkeztél? – tettem fel a kérdést és hangomban érződött a színtiszta kíváncsiság. A fiúval egy beszélgetésünk során sem került szóba az, hogy tulajdonképpen honnan is érkezett. Vagy mennyi ideig is marad a mi kis szerény városunkban.

- Ausztráliában élek – nevetett fel a fiú, közben a karját nyújtotta felém, miszerint át szeretné venni Buborékot tőlem. Óvatosan adtam a kezébe a pórázt, hiszen a kutyám az én vezetésemmel mindig nyugton maradt, de ha idegen kezek között találta magát, gyakran azt gondolta, hogy akkor már ő a főnök. – Szép város, de túl meleg, ezért is jöttünk ide a srácokkal.

Mondandója közben csak bólogatni kezdtem, közben a távolba meredt tekintettel néztem, hogy a város lassan kezd életre kelni.

A következő pillanatban Buborék hirtelen irányt váltott ennek következtében átfurakodott Calum lába között, aki a meglepettségtől elvesztette az egyensúlyát, de még időben meg tudott kapaszkodni a mellette lévő korlátban, ami a parkot választotta el a külvilágtól. Kétségbeesetten kiáltottam a kutyám nevét, de ő mintha meg sem hallotta volna, úgy szaladt előre.