Érzelmek Fogságában (C.H.)

25. Fejezet - Jövő veszélyei

Savannah Richardson

Érzések, melyek gyakran bonyolult szálakon futnak, és rettentő nehéz őket kibogozni. Idő kell még minden helyre áll, és tisztázódnak a dolgok, ebben a roppant hosszú folyamatban. Mikor végre minden helyreáll, a dolgok csak egyre kuszábbak lesznek, ami ellen semmit nem tehet az ember.

Itt voltam Karácsony napján magam mellett tudva Calumot, de féltem. Féltem a holnaptól és a jövőtől. A mi történetünk meg volt írva, most pedig minden tiszta volt. Ellenségekként kezdtük, mégis megbékéltünk.

- Tényleg szerelmesek vagyunk? – kérdeztem Calumot, aki csak kivillantotta tökéletes fogsorát. Szívem hevesen vágtába kezdett. Közelebb hajoltam hozzá, így az ajkaink súrolták egymást. Kezemet átvetettem a nyakán, majd egy csókot nyomtam a szájára, és csak hozzábújva hallgattam a szívverését. Pár másodperc múlva a kezemmel megfogtam a kezét, majd a mellkasomra tettem, hogy érezze a boldogságom bizonyítékát. Összefontam a tekinteteinket, közben csak egymásra mosolyogtunk.

- Hoztam neked valamit – szakította félbe Calum a pillanatot, mire én csak kíváncsian felé lestem. Ő csak az ajtónál lett kosárhoz sétált, mire én csak megvakartam a nyakamat, hiszen nem emlékeztem, mikor tette azt oda. Csak közelebb lépve hozzám a kezembe nyomta a tárgyat, én pedig  összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

'Boldog Karácsonyt' – olvastam le a szájáról. Ajkaimba harapva vettem le a rongyot, ami takarta előlem a kosár belsejében lapuló ajándékot. Mikor megláttam az alján megbúvó alakot, egyből könnyek kezdtek kicsordulni a szememből, hiszen a boldogság és a meglepettség keveréke arra késztetett, hogy itassam az egereket.

Egy barna szemű kiskutya nézett vissza rám, mire én azonnal kikaptam a helyéről, és magamhoz szorítottam. Buborék mása volt, mégis eltért az elhunyt kutyámtól. Újra eszembe jutott az a nap, mikor végleg itt hagyott, de tudtam, hogy ezt az emléket el kell engednem, mert az élet megy tovább, mi pedig nem őrlődhetünk egyetlenegy dolgon sokáig, hiszen lemaradunk a csodás pillanatokról, melyek velünk megtörténhetnek.

Letettem az állatot a földre, majd azonnal Calum nyakába borultam, és könnyeim csak megállhatatlanul folytak. Nem lehettem a fiúnak eléggé hálás.

- Köszönöm, Calum - suttogtam neki, mire ő csak gyengéden átkarolt. Nem tudtam volna megmondani, hogy a következő mondatot miért is ejtettem ki a számon, de úgy gondoltam, hogy ebben a pillanatban nagyon is fontos, hogy valaki kiejtse a száján. - Szeretlek!

A szó ott csengett meghitt szívünk körül, és ezernyi tettet és érzést végre tisztává tett, már nem kellett attól félnem, hogy mindennapjaimat valami nyomasztani fogja, hiszen végre a bonyolult szálak összefonódtak. Calum pedig csak elmosolyodott.

- Én is szeretlek te megtestesült kényesség – ölelt magához. Ott abban a pillanatban a szívem heves dobogása eltompította külvilág feltörő zajait, de mégis különleges dallamot kreálva. Csak fürödtem a felemelő érzésekben, végül Calum suttogása röpített vissza a valóságba. – Mi lenne, ha holnap elmennénk egy igazi randira?

Meglepődötten néztem fel rá, aztán csak összefűztem az ujjainkat. Boldogságtól fűtötten néztem rá, majd egy apró csókot leheltem az ajkaira, de ő nem elégedett meg ennyivel, hamarosan szájával vad csókra hívott, amire én azonnal válaszoltam.

A csata közöttünk, végre abbamaradt, már nem álltunk egymásnak ellen, és csak beláttuk, mi együtt teszünk ki valamit. Szerelmes ajkaira nyomott csókok most gyengévé varázsoltak, és akár mint az első szerelem, úgy fűtött Calum lángja. Újra előjöttek a rég elfedett érzések, és ezeket már nem takarta semmi. Újra megnyíltunk egymásnak, mint azon az éjszakán, amelyen egyek lettünk, és nem korlátolt semmi. A csókok, amiket váltottunk tele voltak, vággyal, egy csöppnyi aggodalommal, ami a belőlem adódott.

Féltem a holnaptól és a jövőtől. Valami egészen idegen dolog volt készülőben, és éreztem, hogy ez szét fogja szaggatni a mi kapcsolatunkat is, akár a gyönge virág bimbóját a vad felhők hátán lovagló szelek, melyek durván a földbe tiporják a szépséget.

- Szerinted Ash és Jemina mit csinálhat most? – kérdeztem az előttem álló fiút, mire ő csak pajkosan elmosolyodott. Lekapta a kabátját a fogasról, aztán intett, hogy kövessem. Újra éreztem az a kíváncsiságot, mint amikor elkezdtünk kémkedni a páros után. Csak izgatottan követtem, és ahogyan kiértünk az ajtón megtorpantam, miközben visszanéztem a nappaliba, ahol a Calumtól kapott kiskutya ült.

Hamarosan már hárman róttuk Bergen kivilágított utcáit. Léptünk eltompult a süvítő szél zajában, de mi nem foglalkoztunk a hideggel, hiszen összefonódott ujjaink melegséget ontottak magukból, és ez a kapcsolat adta nekünk a remény halvány szikráját, egy csöppnyi melegséggel megspékelve. A szerelem fűtött minket, átfagyott szívemnek pedig csak ez kellett, hogy végre valaki meggyújtsa azt az apó, mégis annyi érzelemmel bíró kis kanócot, ami majd mindent lángra lobbant.

Hamarosan egy széles sétálóutcán haladtunk, és mellettünk egy nagyobb tó húzódott, aminek tükörfényes felületén az éjszakai égitest töretlenül tükröződött vissza. A távolban hegytetőkön apró pontszerű házak terültek el, és csak derengő fényük miatt nem vesztek bele az éjszakába.

Szenteste volt, én mégsem otthon voltam és a fát csodáltam, hanem egy számomra fontos személlyel töltöttem az ünnepet, aki most a kezemet szorongatta, és felmelengette a szívemet. Calum hirtelen megállt, és felkapta a karjaiba a nekem ajándékozott kutyát, aztán engem is átkarolt.

Ott voltunk a szeles sétálóutca közepén, és csak gyönyörködtünk a tájban. Tekintetem a fiúra tévedt, aki engem figyelt, majd egyszerre pillantottunk a fészkelődő kutyára. Mosolyogva hajoltam közelebb Calumhoz.

- Legyen a neve Calum, hiszen ugyanolyan türelmetlen, mint te – csókoltam meg a fiút, aztán átvettem tőle az állatot. Calum nevetve csóválta meg a fejét, aztán elkomorodott, mire én követtem a tekintetét. Tőlünk nem messze egy fiatal pár sétálgatott, és közben apró csókokat váltottak egymással.

Miután közelebb értek felismertem bennünk a nővéremet és Ashtont. Calumra néztem, aki csak intett nekem, hogy ideje távoznunk. A fiúval egymás mellett haladva indultunk hazafelé, engem pedig nyugtalanság övezett, de nem tudtam megmondani miért is. Valami egészen sötét erő azt sugallta, hogy rossz fog következni.

- Calum, rossz előérzetem van – suttogásom baljósan csengett az éjszakában, mégsem talált megértő fülekre, és talán itt kezdett el először vérezni a mi kapcsolatunk még virágzó bimbója. Az előérzetek pedig soha nem csalnak, hanem figyelmeztetnek a jövő veszélyeire.

Minden nap tartogat meglepetéseket, amik nem mindig jók, olykor sötétek és kegyetlen érzelemháborút indítanak maguk után.

--------

Sziasztok!

A mai részben Calum pótolta Savannah kutyáját, és hát nem tudom, hogy ti hogyan is vagytok vele, de a Calum nem egy kutyanév, legalább is anya szerint.

Mindenesetre biztos éreztétek, hogy vége minden jónak, és ez igaz. Innentől fordulatot vesz a történet, és azt is megjegyezném, hogy már nincs sok hátra a történetből, de ne szaladjunk ennyire előre.

Mindenre sor kerül hamarosan.

Puszi, Frida Beth Holloway