Érzelmek Fogságában (C.H.)

19. Fejezet -Felpezsdítő csókok

Savannah Richardson

A fehér falak visszaverték a folyosón lévő lámpák fényét. A szürke kő alatt minden léptem koppant, és olyan hangot adott ki, mint amikor az éj leple alatt sétál az ember a macskakövekkel kirakott utcán, és a koppanások a némaságban melódiaként szolgálnak. A két oldalt kirakott megviselt vajszínű székeken csak pár ember ült, akik álmosan pislogva kapták fel a fejüket érkezésemre.

Lépteimet megszaporázva haladtam végig, majd a legeslegutolsó ajtónál megállva óvatosan nyomtam le a megkopott fémkilincset, ami nyikorgott, mint a megolajozatlan bicikli lánca. Hamarosan a kórház egyik kisebb körtermében találtam magamat, ahol Jemina halálsápadt arccal feküdt az ágyon. Gépekre volt kötve, és az orvos szerint még pár napig így is lesz, mivel egy igen komoly agyrázkódást kapott.

- Jaj, kicsim – meglepetten kaptam a fejemet az ablak felé, ahol anya és apa állt kezükben egy-egy pohár kávéval. Szemük alatt sötét karikák tanyáztak, ebből fakadóan arra a következtetésre jutottam, hogy itt éjszakáztak. Csak közelebb léptem hozzájuk, majd szorosan megöleltem őket. – Drága, Savannah, úgy aggódtunk, de az orvosok mondták, hogy te jól vagy, így nem hozzád mentünk, hanem ide jöttünk Jemina-hoz.

Csak bólintottam egyet, aztán kiváltam a szülői ölelésből, hogy nővéremet is üdvözöljem, aki már fent volt. Fáradtan eresztett meg felém egy mosolyt, amit azonnal viszonoztam, és közben letelepedtem az ágya szélére.

- Szörnyen nézel ki – sóhajtottam fel őszintén, mire Jemina csak keserűen felnevetett, aztán rám mutatott.

- Ne félj, te se vagy szebb. Mintha egész éjszaka a kanapén aludtál volna – mosolygott. Lesütöttem a szemem, hiszen valóban a kanapén aludtam, de nem egyedül, hanem Calum társaságában, akit reggel ott hagytam, és a kórházba siettem. Nem volt merszem ezt elárulni, de még csak elsuttogni sem, hiszen óriási botrány lehetett volna ebből.

A hajnal sugarai valóban újra eszembe juttatták a tegnapi történéseket, melyeket próbáltam elfelejteni, de nem ment. Túl mélyen ékelődtek az agyamba és a szívembe, és nem tudtam őket egyszerűen kiűzni onnan.

- Nem ez az első eset, hogy veszélybe kerültök – törte meg a csöndet apa mély hangja, mire összerezzentem. Rosszat éreztem, nagyon is rosszat. Tudtam, hogy valami olyanra akar kitérni, ami nem jó se nekem, se Jemina-nak. – Előbb te, Savannah majdnem belefulladtál a park tavába, aztán most ez, hogy betörtek hozzátok. Ez így nem mehet tovább.

Kétségbeesetten fürkésztem anya tekintetét, hogy esetleg talán ki tudok venni valamit venni, de nem sikerült. A fiatalabbik szülőm felszegett állal nézett előre, és olyan volt, mint egy királynő. Jemina és én lélegzetvisszafojtva hallgattuk, hogy apa mit is szeretne mondani.

- Anyátokkal úgy döntöttünk, hogy az újév kezdetével Európa délebbi részére költözünk – sóhajtott fel apa, mi pedig a nővéremmel szinte egyszerre kiáltottunk fel. A családfőnk idegesen feltartotta a kezét. – Nem érdekel, hogy itt van munkátok vagy, hogy van külön lakásotok! Elmegyünk és kész.

Jemina elnyílt ajkakkal küszködve próbált feljebb ülni az ágyán, de ez nem sikerült, így csak fekve kezdett hangot adni felháborodásának.

- Ezt nem tehetitek. Savannah és én már felnőttünk, nem vagyunk gyerekek. Tudunk magunkra ügyelni – mondta Jemina, mire én is csak helyeslően bólintottam. Anya is szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam őt szóhoz jutni.

- Nem fogok itt hagyni mindent egy ócska balszerencse miatt. Ezek csupán a véletlen művei – tártam szét a kezeimet, mire apa nyakán kitagadtak az erek. Egyet hátraléptem, mire azonnal kitört belőle az ordítás. Az egész kórház zengett tőle, de én nem hárítottam álláspontom felől.