Érzelmek Fogságában (C.H.)

Kiegészítő Novella

Savannah Richardson

A tavaszi szellő lágyan ringatta a rügyező fák ágait. A természet új ruhát öltött, és eldobta nyomasztó tél összes tulajdonságát. A komor hétköznapokba újra színesség ölelkezett, ami üdítően hatott ránk.

A napsütötte poros utakat róttam kedvenc cipőmben, amit már rég elnyűttem, mégsem volt kedvem megválni tőle. A hajamat most lófarokba kötöttem, és azt lengette a lágy szellő. Rövid csipkeruhám inkább volt mondható ünnepinek, mint hétköznapinak.

Rebbecca óvodája felé vettem az irányt, és a kapun belépve a fogadott lányomat kezdtem el keresni a szememmel, viszont nem találtam meg. Nem estem kétségbe csak az óvónőhöz sétálva beszélgetésre invitáltam.

- Ma Rebecca kifejezetten játékos volt – nevetett fel a nő, mire én csak elmosolyodtam halványan. Szememmel a fogadott lányomat kerestem, de nem találtam meg, vagy a sok gyerek között elveszett a szemem elől. – Már elment egy nagyon jóvágású férfival és a gyerekével.

Kikerekedett szemekkel néztem rá, aztán a hajamba túrva eltátottam a számat, hogy kérdezzek, viszont egy hang sem jött ki a torkomon. A fejemben csak az járt, hogy elrabolta valaki, és örökké nem láthatom majd.

- Mégis ki volt az, és miért adtátok ki neki? – kezdtem idegesen szidalmazni az óvónőt, aki értetlenül ráncolni kezdte a homlokát. Nem várva meg a válaszát a rendőrség felé vettem az irányt, hogy feljelentést tegyek.

Nem veszthettem el azt, akit legjobban szerettem. Rebecca nem volt a saját lányom, viszont úgy szerettem, mintha csak az enyém lenne, mivel ő különleges volt. Nem sok valakiben adatott meg az a báj, amit ő képviselt.

Éppen egy játszótér mellett haladtam el, ahol gyermekzsivaj ütötte meg a fülemet, így azonnal oda kaptam a fejemet, de bár ne tettem volna. Az idegesség pillanatok alatt áradt szét a testemben.

A piros csúszdán, melyre a nap csillogva vetült, egy kislány sikítozva csúszott le egy igen ismerős személy karjaiba, aki nevetve kapta fel, akár csak a sajátja lenne. Calum ugyanúgy nézett ki, mint a temetős találkozásunk óta, talán csak a haja nőtt pár centit. Szemtelenül helyes volt, és mintha most jött volna abból a szalonból, ahol a tökéletes embereket gyártják.

Ő mindenhogy tökéletes volt, mégis veszélyesnek bizonyult vele kapcsolatot létesíteni. Fiatal voltam és az érzéseimet irányítani lehetett, ha valaki kellően a bizalmamba férkőzött. Ami megtörtént azon már nem lehet változtatni.

Rebecca amint meglátott a mosoly lefagyott az arcáról, amit Calum észre is vett, így hátrapillantott. Már nem volt hova bújnom, és nem kerülhettem a találkozást vele. Örökké nem kerülhettem, bár tehettem volna, viszont az élet újra egymás mellé sodort minket, bármennyire is eltávolodtunk egymástól.

- Mégis hogy gondoltad ezt az egészet? Miért mentél el egy idegennel? – kérdeztem felháborodva a lányomtól, aki lehajtott fejjel sétált mellém. Gyilkos tekintettel lestem fel a felénk igyekező Calumra, viszont mégsem tudtam rá haragudni, hiszen túl sok emlék kötött hozzá. Túl sok mindent köszönhettem neki, ugyanakkor átkozhattam is. – Többet ilyet ne csinálj!

- De Calum megengedte a nagy csúszdáról való lecsúszást, amit te nem szoktál soha, mert féltesz – kezdett el duzzogni, amitől csak megforgattam a szememet.

Felpillantva Cal mélybarna tekintetébe ütköztem, ami mint már annyira sokszor, újra emlékeket idézett fel.

- Úgy látom, hogy az élet minket össze akar hozni – kezdett el pajkosan mosolyogni, akár csak fiatalabb korában. Sóhajtva tapasztaltam, miszerint nőcsábász énje semmit nem változott. Lassan lépkedett felém, mintha csak saját körébe akarna csábítani, de nem volt szükség már erre, hiszen rég beleestem már. – Ha már így összefutottunk megihatnánk egy kávét.